Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

TAKARÓDDZÉK DESZKÁBA

Hólyagcirkusz Társulat: Kulterer / Merlin Színház
2011. ápr. 13.
A cirkusz többszörös metaforáját a jelenkorra, azon belül is mintha tulajdon helyzetére kopírozná rá a Hólyagcirkusz Társulat legújabb előadása, a Kulterer. Végletesen stilizált, hol homorú, hol domború tükör. Szenvtelen kép róluk, önmagunkról. MARKÓ RÓBERT KRITIKÁJA.

S
Nádasi László és Szőke Szabolcs

„Semmi értelme elmesélni ezt a történetet maguknak. Az egész történetet elmesélni lehetetlen. Az ember tesz egy-két utalást, de a történetet nem meséli el. A történet valójában az, amit az ember nem mesél el. Azáltal, hogy a tulajdonképpeni történetet nem meséli el, meséli el a történetet.” Thomas Bernhard mondatai éppenséggel a Hólyagcirkusz Társulat mottójául is szolgálhatnának, a Kulterer című előadás tekintetében azonban mindenképpen irányadók. A produkció ugyanis mindenféle hagyományos narratívát és dramaturgiát felülír, és éppen így hitelesíti önmagát, ezzel a másféle, experimentális, alternatív esztétikával, amely gondolatiságában – természetesen – pontosan Bernhard(é)hoz esik a legközelebb. A Kulterer éppen úgy végjáték, éppen úgy szövegértelem és zeneiség jól kiszámított arányára épít, éppen úgy hideg és érzéketlen valóságo(ka)t teremt újjá, mint Bernhard szövegei.

A kiindulási pont, az előadás címadó darabja is Bernhard-mű: az 1962-ben született, 1974-ben filmre írt Der Kulterer című elbeszélés-filmnovella egy Kulterer nevű, a börtönből frissen szabadult férfi részlegesen és reális fogódzók nélkül elmesélt állapotrajza, bizonyos megszorításokkal, története. Bernhard a félelem, a magány, a szkepszis, az értékvesztettség kaotikus és egyetlen szubjektumra vetített-korlátozott állapotrajzát adja, egyetlen hosszú pillanatot mesél el, amelyben az előzmények, a motivációk és a következmények csupán sejthetők (ha egyáltalán). A Hólyagcirkusz a bizonytalanság, a kilátástalanság, a kétkedés, az értékválság és -devalválódás saját társulati létére vonatkoztatott pillanatfelvételét tárja nézői elé, jobbára ugyancsak mellőzve a konkrét (térhez és időhöz kötendő) utalásokat és kapaszkodókat.

Hacsak nem tekintjük ilyennek a közélet állapotának következetes ostorozását, a kommunistázást, a liberálisozást, a klerikálisozást, a nácizást – de hát mutassunk csak oly kort a földön, amelyben mindeme feltételek kisebb vagy nagyobb mértékben ne állnának, illetve álltak volna fenn. Amitől a Hólyagcirkusz Kulterere mégsem univerzális, hanem aktuális, az (színházi és hólyagcirkuszos) önreflexivitása. Önreflexív gesztus már az előadás terének, alapszituációjának kialakítása: nemcsak színházi, de (hólyag)cirkuszi tér, annak is egy meghatározott szelete, a porondmester mellett egy árva, kikötözött szamarat leszámítva stilizált medvék, idomított cirkuszi állatok, a szórakoztatás felesküdött harcosai. Nem a történetük, állapotuk a lényeges. A Hólyagcirkusz tagjai tragédia közbeni apátiát játszanak el, valami (akármi) után, ami megtörtént, és aminek következtében medveségüktől kívánják őket megfosztani a külső körülmények; és valami (akármi) előtt, ami meg fog történni, és aminek következtében medvebőrüket lecserélni lesznek kénytelenek.

J
Jelenet az előadásból. Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu

Nemigen kell mindezek szimbólumértékét magyarázni, például a tönk szélére került VI. kategóriás előadó-művészeti szervezetek, függetlenek/alternatívok helyzetének fényében, ám a cirkuszi miliő – vele az előadás fizikai terének kialakítása – további gondolattársításokra ad lehetőséget. A társulat tervezte díszletben például a medvék ketrecben muzsikálnak, ők maguk másznak a börtönként is, a nézőteret és a színpadot elválasztó negyedik falként is értelmezhető, széles rácsok mögé, s börtönük legközepén van csupán egy apró porond. Mindez asszociáltat Bernhard Kultererének börtönére, a szabadulás és a szabadság mindenkori viszonylagosságára, melyet az osztrák szerző is részletesen feszeget; megidézi, mennyire aprónak és jelentéktelennek is tűnhet a cirkusz félelmetes hatalmassága; ráébreszt, hogy a ketrecbe zárt fenevadak tetszés szerint kiléphetnek közénk a rácsaik közötti embernyi széles résen; felmutatja az ominózus állatok veszélyességének viszonylagosságát; játékba hozza az állatlét és az emberlét szélsőséges relativitását.

Az előadás tulajdonképpen asszociációs játék: választott formája hol szorosabban, hol lazábban összekapcsolódó gondolatfoszlányok láncreakciója, hol szövegben, hol dalokban, hol zenei effektekben, hol ezek sajátos vegyülékében megjelenítve. Feszes, pontosan kiszámított hatású, erős hangulatot közvetítő ötven perc, melyről – kiábrándultsága, szenvtelensége, beletörődöttsége okán – csak remélhetjük, hogy nem végleges végjáték. „Állatnak van ingyen kedve, / aki nem ád, az a medve. / Ha megfázik a lába, / Takaróddzék deszkába. / Brumma, brumma, brummadza.”

Vö. Sztrókay András: Azok vagyunk, állatok 
Sára Eszter: Idomított medvember 
Fáy Miklós: Búval bélelve 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek