 Az Európai Unió Ifjúsági Zenekara |
Az évtizedek óta világszerte turnézó nagyzenekart 1976-ban alapították, demonstrálandó, hogy a vén kontinens legkülönbözőbb országaiból érkező ifjú muzsikusok képesek a közös nyelv megtalálására a zenén keresztül. (Az unió bizottsága és parlamentje anyagilag is támogatja a formációt.) Jelenleg is – értelemszerűen – mind a huszonhét tagállamból vannak hangszeresek az EUYO-ban (tizennégy és huszonnégy év között lehet bekerülni), őket sok ezer jelentkező közül választják ki, s rátermettségükről éves rendszerességgel újra meg újra számot kell adniuk. Hogy érdemes bekerülni, azt a rengeteg fellépési lehetőség mellett tán az jelzi legvilágosabban, hogy a társulat zeneigazgatója a zongorista-karmester legenda, Vladimir Ashkenazy. Hangozzék bármilyen udvariatlanul, a budapesti közönségnek sajnos Claus Peter Flor vendégdirigenssel, a Maljziai Filharmonikus Zenekar zenei igazgatójával kellett beérnie. Mondom ezt azért, mert bár Flor szintén nemzetközileg jegyzett művész, mégis legalább egy polccal lejjebb értékelt (alappal), mint az idei tavaszi EUYO-koncertkörút amúgy egyharmadát dirigáló Ashkenazy. Az efféle előítéletekkel persze gyorsan leszámol az ember, ha felcsendül a mennyei muzsika. Mégis maradjunk annyiban, hogy az előítélet az est végére is megmaradt.
A magyar és uniós himnusz, vagyis Beethoven Örömódája után (ritka felesleges gesztuspár e helyzetben szerintem) Richard Wagner Rienzi című ötfelvonásosának nyitányával indult a program. Nem mennék el abba az irányba, hogy a Gesamtkunstwerk bűvöletében alkotó Wagner operatételei vajon mennyiben valók koncertpódiumra, s azt is épp csak megpendíteném, hogy a szerző jól dokumentált személyes világnézete tangenciálisan az uniós alapértékekkel átellenben helyezkedik el. (Természetesen nem gondolom, hogy emiatt diszkreditálni kellene Wagnert, de egy ilyen tematikus zenekar „zászlóján”, különösen ebben a mennyiségben – lásd később – bizonyosan nem mutat jól.) Azt viszont már állítom, hogy Wagner szimfonikus tételeinek kényszeres grandiozitása, s jól átlátható – szinte mechanikusan érkező – hatásvadász megoldásai számomra már a komikum határát súrolják. A bajt csak tetézte, hogy az előadásmód is kifejezetten szögletes volt, óriási kontraszt feszült a széles gesztusokkal szinte extázisban vezénylő Flor és a hallottak közt. Ezután Wotan búcsúja és a Tűzvarázs következett a Walkürből (amelynek librettója részben a germán Edda-énekek alapján íródott), még mindig Wagnertől persze. A mondottak fényében valódi bravúrnak számít, hogy a zenekar e két tételben meggyőzően játszott; az éles hangulati váltások kivitelezése pontos volt és hatásos, és olykor még a misztikum is átjött.
 Claus Peter Flor. Fotó: Felvégi Andrea (A képek forrása: Budapesti Tavaszi Fesztivál) |
A program második részében előadott Tannhauser-nyitány (sosem találják ki, Wagnertől) ugyanakkor inkább volt bájolgós, mint drámai, az Istenek Alkonyából játszott két részlet (Siegfried rajnai útja, Gyászinduló) közben pedig már végképp csak az járt a fejemben, hogy mi a csudát keres ennyi Wagner egy Liszt-évben. EUYO-szkeptikus vagyok, tudom. Az első felvonás végén – és nem csupán a kontextus miatt – kifejezetten üdítően hatott Liszt méltó virtuozitással és átéléssel interpretált Les Préludes-je, vagyis az egyetlen nem-Wagner-mű a programban. Az amúgy rendkívül szimpatikus zenekaron ekkor éreztem és láttam először, hogy élvezi is, amit játszik. A hangszercsoportokon belüli – nem nagyon, csak egy kicsit zavaró – döccenős indítások ezzel együtt sajnos végigkísérték az estét, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül a tagok átlagéletkorát. Az esetünkben megkönnyebbülést jelentő finálé hálás dramaturgiai szerepét a Walkürök lovaglására osztották. A tétel slágeres motívumaira még a teremben ragadt jegyszedők szemébe is visszatért a csillogás, bár lehet, hogy csak a közelgő befejezés simogató szele legyintette meg őket is. A záró (szám szerint hetedik) Wagner-darab Flor szándéka szerint vélhetően afféle diadalmas és méltóságteli pont akart lenni az i-n, de számomra némiképp máshogy sült el. Az utolsó csepp volt abban a bizonyos összeurópai pohárban.