Azért a költőket mégiscsak érdekli a költészet maga. Szeretnek a költészetről beszélni. Például azt, hogy nem lehet róla beszélni, illetve felesleges. Ars poeticák, műhelyvallomások, önértelmező esszék, alkotás-lélektani jegyzetek tucatjai dokumentálják, árnyékolják-világítják meg, hogy milyen az, ha égre kel az éji folyó csillaga. Nos – a József Attila-metafora jelentésvilágán belül maradva – ez a csillag gyakran ugyanazt az utat járja be: hányszor olvassuk ugyanazokat a hasonlatokat, szóképeket az ihletről, a vers születéséről, a múzsáról, a befogadó és a szöveg párbeszédéről. A versmob 0411 fiatal alkotói 44 magyar költőt kerestek fel az elmúlt hónapokban, hogy meséljenek arról, mit jelent nekik a költészet, mit jelent ma verset írni, honnan jön a vers, és más ilyenek.

A 44 perces dokumentumfilm legelején a rendező (Sarlós Dávid) és a producer (Gyaraki Dávid) egy autóban ül, épp indulnak a költői ars poeticák körútjára. A továbbiakban ők ketten interjúznak az alanyokkal. Tájoló kérdéseik, bólogató tekintetük néha benne van a filmben, de a fősodort az első percektől kezdve az egymásra vágott költők hol párbeszédbe álló, hol monológban maradó megnyilatkozásai adják. Sarlós és Gyaraki erősen rá is játszik a kívülről érkezett érdeklődő, a jóindulatú fél-civil karakterére. Őket az érdekli, hogy vagány-e a vers. Mint azt többször is jól artikuláltan hangsúlyozzák: sem anyagi, sem szakmai befolyással nincs rájuk ez a produkció. Nem ebből kell kenyeret venniük, és őszintén csodálkoznak rá arra, hogy ez a kis társaság milyen nagy dolgokkal foglalkozik. Mivel az egész produkció kettejük és az elkötelezett stáb személyes missziója, egyáltalán nem baj, hogy szubjektív viszonyulásukat a készülő filmhez nem tették zárójelbe. Négy-öt alkalommal megakad a jó tempóban pörgetett megnyilatkozás-szekvencia, és a két kérdező reflexióit látjuk. „Ilyet még nem készítettek előttünk”, „Mi vagyunk a függetlenek!”– mondja Gyaraki átszellemült küldetéstudattal, és szemmel láthatóan nem ironizál. Komolyan is gondolja. Persze ettől lesz ironikus.

A 44 költő maradéktalanul reprezentálja a magyar irodalmat. Itt van a bölcs mesterek közül Bertók László, Csukás István, Gergely Ágnes, Juhász Ferenc, Kányádi Sándor, Lator László, Marsall László, Oravecz Imre és Takács Zsuzsa. Megszólal a középnemzedék nagyrésze: Kántor Péter, Kemény István, KAF, Kukorelly Endre, Parti Nagy Lajos, Térey János, Tóth Krisztina, Vörös István, Zalán Tibor. A már pályára állt fiatal lírikusok csapata, ugyanúgy, mint a legfiatalabbak, akár még kötettel sem rendelkezők. De másfajta felosztások is megállják a helyüket. Teret kap az újholdas, a neoavantgárd, a dalszövegíró és a rapper is. Utóbbiakat Busa Pista, Süveg Márk és Závada Péter képviseli. És elmeséli versélményét a konzervatív, a liberális és a balos is. A lényeg, hogy mindenki a céh tagja. És ezt a közösségi fedezetet, akármennyire is illékony vagy önbecsapó, bizony jó látni. A lenyűgöző névsor után idebiggyeszteni egy hiánylistát nem annyira modortalanság, mint amennyire bumfordi túlbuzgalom, de éppen ez a teljességigény diktálja ide Tandori Dezső, Aczél Géza, Marno János és Borbély Szilárd nevét. (Amint azt a rendezőtől megtudtam, Rába Györggyel már majdnem forgattak, amikor az utolsó olyan költő, aki még publikált a Nyugatban, nyolcvanhét évesen elhunyt, Csoóri Sándort pedig betegsége akadályoztatta.)

A mintegy 50 óra nyersanyagból összesűrített 44 perc néhány nagy kérdést vesz végig. Az első körben a vers lényegét próbálják körülírni. A vers valahol él eleve (PNL), a költészet a varázsigék mestersége és nem a szavaké (Bereményi Géza), a vers rávilágít a dolgokra és civilizál (Can Togay), a költészet olcsó luxus (k.kabai lóránt), antropológiai sajátosság, hogy az ember nyelvileg prezentálja magát (Kukorelly), a vers akár a féldeci élénkítő sűrítmény (Takács Zsuzsa) és így tovább. Néhány helyen egy-egy idézetet kapunk ajándékba. A következő nagy kérdéskör arra keresi a választ, hogy honnan jön a vers. Minden író-olvasó találkozó legveszélyesebb pontja ez: mi az ihlet? A vitális kedélyével elragadó Csukás István szerint ez az ihlet dolog szép kitaláció, semmi több; a Hadik kávéház robajában megszólaló Juhász Ferenc az állandó ihletet a pokol tüzéhez hasonlítja. És alighanem mindkettejüknek igaza van, de nem különben igazat mond a Berlinből monitoron át bejelentkező Kemény István is, aki az ihletett költő röhejes figuráját hangsúlyozza. (Ha már a robaj szóba került: a legtöbb helyen remek a hangminőség, de van, ahol sajnos alig lehet hallani a beszédet. Például a halhatatlan Juhász majdnem hallhatatlan is.) 

Ezen a ponton a néző felveszi a film klipszerű tempóját – ehhez Solymosi Vilmos zenei alákeverése nagyban hozzájárul. Az ihlet általános-spekulatív kérdése átvezet a versírás technikai részleteihez. Tóth Krisztina kézzel tud verset írni, Peer Krisztián állandóan jegyzetel, Térey szövegeiben, akár egy rendező-pályaudvaron, a sorok ide-oda vándorolnak, néha kisorolódnak, Falcsik Mari valahonnan készen kapja a vers kilencven százalékát, és csak médiumként kell működnie, Bertók Lászlónak valaki súgja az elejét, Kemény István szerint a vers egy ponton túl saját magát írja. Krusovszky Dénes bütyköl, Nemes Z. Máriónál összeállnak a forgácsok. Ekkortól már annyi információ éri a befogadót, hogy mire eljut a következő nagy témához, a vers befogadásához, már fogadkozik, hogy inkább megnézi még egyszer az egészet. Szerencsére ezt bármikor megtehetjük: április 11-én déltől ingyenesen megtekinthető a film a versmob honlapján: http://versmob.hu/

Többedszeri nézésre is megkapó lesz, ahogyan Kányádi Sándor a legelemibb bölcsességgel arról magyaráz, hogy mindenki befogadónak születik; elgondolkodtató Csobánka Zsuzsa őszinte megjegyzése, arról, hogy amennyire szűk és baráti a fiatal irodalom brancsa, annyira válik nehézzé és fontossá a kendőzetlen kritika; és felejthetetlen, ahogy Kántor Péter az éjszakai versolvasást mint a versek igazi idejét említi. A műfaj és a vállalkozás rizikóját, sikerességi kockázatát pedig Bertók László fanyar mondata örökíti meg: „A versről való beszéd egy, vagy két emelettel a vers alatt van.” Ezért, tehetjük hozzá, ez a retorika jó esetben a két emelet boldogság, rosszabb esetben a körülírt zuhanás.   

A versmob 0411 azonban nemcsak az értelmi tagolás alapján izgalmas. Egy-egy költő manírja, arcmozgása, intonálása ugyanannyira érdekes, mint az, hogy mit mond. A háttér is fontos lesz, hogy egy repedező konyhai fal téblábol, vagy az ablakon betóduló napfény ragyog-e a lírai alany mögött. És vajon mit keres Simon Márton egy olyan garázsban, ahol a Fűrész legújabb részét is forgathatnák? Az a vágás pedig, ahol Csukás István mondatkezdésére („Én egyébként úgy vagyok”) mintegy rárímel Busa Pista, és ő fejezi be a mondatot, egyenesen remek. 

Amikor már éppen túl sok lenne a költői megnyilatkozásból, megint csak a két szerkesztőt látjuk. A film állásáról vitatkoznak, és megpróbálnak bemenni egy bérházba. Határozottan odalép az egyik lakó, és beengedi őket. Trill Zsolt erélyes mozdulata, ahogyan kinyitja a kaput, nemcsak a két túlmozgásos készítőt, hanem a nézőket is átvezeti és beengedi a dokumentumfilmhez kapcsolódó kisjátékfilm szürreális terébe. A versmob 0411 – A virrasztás című fikciós kisfilm története nehezen foglalható össze. Hangulata rímel a dokumentumfilmre. Trill mellett Pálmai Anna, Petrik Andrea és Kovács Krisztián játszik benne. A párbeszédek és a monológok versekből lettek összevágva. Van a történetben álom, halálba, de legalábbis másfajta tudatállapotba merülés (akár az Inception betétrendszere), kocsmai versjegyzetelés cigis dobozra és söralátétre, versírás női combra, versírás egy közelgő temetésre, ahová a két férfi az átvirrasztott éjszaka legmélyén útnak indul. Az izgalmasan fényképezett kisfilm (operatőr: Kiss Gravi András), mintha a költészet egzisztenciális erejét érzékeltetné. Rilkét alkalomhoz – temetés – igazítva: változtasd meg halálod. A kisfilm legvége érdekesen keretezi a dokumentumfilm elejét. A hajnali ködben Trillék kocsija majdnem összeütközik a költészetesztétikai körútra induló fiatalemberek autójával. A karambol éppen hogy elmarad, de ki tudja, hogy valaha célba érnek-e.

 

Vö.: Kele Fodor Ákos: Költészetről filmnyelven 
Sárossi Boglárka: Mi az ihlet?