Az Unilever sorozat újabb installációja a Turbina Teremben a maga töméntelen alkotórészével gigantikus kiállítássá válik: százmillió porcelánmag ezer négyzetméteren. A százötven tonnányi magot ezerhatszáz ember készítette és festette kézzel két éven keresztül a kínai Jingdezgen városában, a porcelánművesség egyik ősi központjában.

Ai Weiwei: Sunflower Seeds

Ai Weiwei a pekingi filmakadémia diákjaként 1978 és 1983 között egy avantgárd csoportosulás, a Csillagok egyik alapító tagja volt. 1981 és 1993 között az Egyesült Államokban élt, egy New York-i dizájn iskolában tanult, átélve a nyugati kultúra minden előnyét és hátrányát. Kínába visszatérve politikai aktivistaként szót emelt az üldöztetések, bebörtönzések ellen, tevékenységét mindezidáig mégis megtűrték nemzetközi hírneve miatt. Ezt kihasználva tehette meg például, hogy létrehozzon egy projektet, mely a 2008-as szecsuáni földrengésben elhunyt tanulók neveinek listáját tartalmazza (5190 diák nevével), mindezt azért, hogy a propaganda ne tudja elfeledtetni az emberekkel a történteket. Ő az a szabad szájú, aki minden rendszer szemében szálka akar lenni, a görbe tükör, a provokátor, aki megmutatja, hogy milyenek is vagyunk valójában. A keleti és nyugati rendszerek pedig küzdenek ellene a maguk módján: cenzúrázzák az üzenetét. 

Ai Weiwei, a kínai: a kiállításon vetített kisfilmből megtudhatjuk, hogy a mag a kínai embert jelképezi, azt a masszát, amely felett az „istenség”, Mao Ce-tung ragyogott. A napraforgó pedig arra forog, amerre a Nap halad, s így követte vezérét a nemzet. A kipergett magok a diktátor népe, akik felett teljhatalommal rendelkezett. Ez a szürke sokaság mégis egyediséggel bír, mivel mind mögött egy-egy történet lapul, jelesül a készítőké, akik egyesével festették azokat. A napraforgók kiszolgáltatottsága nem tűnik fel, ha látogatóként a magokra lépünk, eltaposunk, vagy eltüntetünk párat, éppúgy, ahogy a rendszer tette, és teszi ma is a kínaiakkal. 

A magokra lenézve nem látjuk meg a személyes sorsokat, de azt sem vesszük észre, hogy Ai felettünk áll, gúnyosan néz, és ránk mutat: „Nézzétek, így működik a diktatúra, és ti, a sorsokon állók vagytok a diktátorok, míg mi, a kínai nép még mindig hagyjuk ezt”. Az államapparátus azonban cenzúrázta renitens fiát: az októberben megnyílt kiállítás óta Ai volt már házi őrizetben, novemberben megfenyegették, hogy lerombolják a Sanghaiban két éve épülő műtermét, művészeti központját, amit aztán idén január 13-án meg is tettek a még csak szerkezetkész épülettel. Ai Weiwei mintha az életével mutatná be művészetének üzenetét, április 3-a óta semmi hír az alkotóról, a pekingi repteret rendőrök kíséretében hagyta el, számítógépeit lefoglalták, feleségét, asszisztenseit kihallgatták, blogját zárolták, a twitteren nem érhető el. Mindennek oka lehet Ai és több mint húsz honfitársának állítólagos részvétele abban, hogy elősegítsék az arab világon végigsöprő diktatúra-ellenes ún. Jázmin forradalom kiterjesztését Kínára.

Ai Weiwei (A képek forrása: Tate Photography)

Ai Weiwei, a misztikus: a Biblia és a nyugati civilizáció kontextusából megtekintett kiállítás más vetületet is ad az installációnak. Ai Weiwei elkészítette a magokat, elénk tárva a magvető példázatát, majd visszavonult, hogy megvetően nézze, ahogy magjai rossz talajra hullnak. A Tate Modern kopár betonja a nyugati ember befogadó képessége: nincs az a mag, amely itt ki tudna kelni, szárba tudna szökkenni. Aki ide betér, az visz is innen, nem bírva ellenállni a csábításnak, hogy csak egy szemet, mert az úgysem látszik meg, nem tűnik fel, az semmi. Ezzel vágja arcul Ai Weiwei a Nyugatot: mi sem vagyunk tehát különbek, mint a kínai nép urai, a lopásunk diktátorrá tesz minket, napraforgók, azaz személyes sorsok eltüntetőjévé. A kínai nép eltűr, a nyugati pedig gőgjében nem veszi észre, mit is tesz. Mindenki lop, mindenki eltapos, nincs megkötés, az installációba bele lehet gyalogolni, fel lehet emelni darabokat, el lehet tenni táskába, zsebbe; nincs, aki ránk szólna, holott egy egész egyszerű szabályt kéne csak betartani: ne lopj! Lelkiismeretünk kordában tudna minket tartani, ami által jó talajra hullhatna bennünk Ai napraforgója, ahol ki is tudna nyílni. Úgy már nem porcelán lenne, hanem élettel telne meg, elvégre a porcelán is sár, meleggel keverve, akárcsak a lélekkel létrehívott bibliai ember. Ai Weiwei azonban tudja, milyenek vagyunk, és beint nekünk, ahogy híres fotósorozatában (Fuck Off sorozat, Távlati tanulmányok) tette többek között a Fehér Házzal, a párizsi Eiffel toronnyal, a Mona Lisával vagy a Tiltott Várossal kapcsolatban. 

Tavaly október 15-e óta már nem mehet rá a látogató a műalkotásra, csak távolról nézheti, mivel a mag egészségre káros, porlik, és belélegezve roncsolja a tüdőt, olvasható a Tate Modern honlapján. Az alkotóval való egyeztetés eredményeként elkerítették az installációt, dróthuzallal vették körül, és őr védi, nehogy valaki is lopni tudjon. A Kelet az alkotót cenzúrázta, a Nyugat finomabban, demokratikusabban csak az alkotást, de mindkettő célja egyértelmű: nehogy kiderülhessen, hogy milyen is a hatalom, és végső soron az ember. A kiállító tér lezárásával megszűnt a tudat, hogy a Nyugat megmérettetett és ismét könnyűnek találtatott, hiszen szinte buzdítottak a lopásra a kiállításról megjelent cikkek, az internetes piacon pár ezer forinttól beszerezhetőek a magok, sőt intézményesítve nemsokára árverésre bocsátanak 100 kilónyit minimum 120 ezer font (36 millió forint) induló licittel. Felsőbb körökben pedig már a lopás sem lopás, hanem érdek, éppúgy, mint az egyes emberek eltüntetése. Azonban mindegy, hogy a Kelet vagy a Nyugat módszerével élünk, Ai Weiwei kiállítása nem érte el a célját: hiába akarnak minket megváltani, nem változunk. Semmi szükségünk nincs a porcelánmagokra, mivel nem ehetőek, polcra kitéve nem nagyon látszanak, mégis mindenki lopja őket. Semmilyen körülmények között nem hazudtoljuk meg önmagunkat: zsarnokok és tolvajok maradunk.