 Réti Adrienn és Csémy Balázs a Kicsi nyuszi hopp hopp című előadásban. Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu |
Ebben a még skizofrén helyzetben zajlott le a XXI. Stúdiószínházi Fesztivál Egerben. Az idei program még nyilvánvalóan a korábbi igazgató, Csizmadia Tibor és természetesen a fesztivál főszervezője, Kapuszta Katalin ízlését tükrözi. A fesztivált azonban már Blaskó Balázs nyitotta meg, aki beszédében elhatárolódott a válogatástól – s ha az általa rendezett Látogatókból (amely szintén bekerült a műsorba) körvonalazodó színházi világlátásból indulunk ki, a jövőre nézve egészen másfajta programot jósolhatunk, már ha egyáltalán (Egerben) lesz Stúdiószínházi Fesztivál. A válogatás ugyanis túlnyomórészt problémafelvető, kísérletező, játékos és a közönség aktív szellemi részvételére számító előadásokat tartalmaz, míg a programból erősen kilógó Látogatók (kritikánk az előadásról itt olvasható – a szerk.) tölcsérrel tölti a „tudást” a kisiskolásnak nézett nézők fejébe.
Az E.T. például rendkívül lezseren és céltudatosan bánik az alapjául szolgáló, a (sajnos) kötelező olvasmányok letörölhetlen szigorúságával veretezett Madách-dráma szövegével: csak azt hagyja meg belőle, ami beleillik a szórakoztató, szellemes filozófiai showműsorba. Az előadás hasonló élmény, mint amikor az ember először szembesül a tyúk vagy a tojás problémájával, hiszen a nem egyetlen, hanem legalább három színész által játszott Ádámok és az előadás játékossága miatt könnyű beleképzelni magunkat a saját létére reflektáló ember szerepébe (kritikánk az előadásról itt olvasható – a szerk.).
Szinte kétségbeejtő a reflektálatlanság a Kicsi nyuszi hopp hopp két fiatal szereplőjében (kritikánkat l. itt – a szerk.), akik számára semmit sem jelent barátnőjük, a toplessmodell Merci meggyilkolása. A szöveg szintén érdekes kísérlet: olykor szociográfialag is hiteles – s a színházbajáró polgárok többsége által csak hírből ismert diszkós-drogos-proli szubkultúrából való –, olykor pedig szürreálisan kaotikus, mint maga az álom, amelyben a legkülönfélébb vendégszövegek keverednek a mai média stílusjegyeivel.
Eklekticizmus jellemzi a marosvásárhelyi Yorick Stúdió 20/20 című előadását is: a szövegek – interjúk, improvizációkból megírt jelenetek, korabeli dokumentumok – az 1990. márciusi marosvásárhelyi etnikai zavargásokat tematizálják. Az előadás nem igazságot szolgáltat, hanem a szempontok (konfliktushelyzetben akár összeegyeztethetlen) sokféleségét, a román-magyar együttélés törékeny érzékenységét mutatja meg (kritikánkat l. itt – a szerk). Pintér Béláék Szutyok című előadása hasonlóan kényes témával foglalkozik, és ugyanúgy vonakodik a sommás ítéletektől. Épp az a megdöbbentő, hogy tulajdonképpen meg sem lepődünk a történetbe és pszichológiai anamnézisbe ágyazott sorsokon: a zárkózott, intézetis lányból lett gárdistán, a nevelőapját elszerető cigánylányon és az ebből következő tragédián (kritikánk itt olvasható – a szerk). Az előbbieknél könnyedebb előadás A fajok eredete, mely leginkább a három színész adta szituációs humorforrásra épül, s melyben az állatvilágból kiemelkedő, a természetet uralmát alá hajtó homo sapiens leginkább az evolúció abszurd zsákutcájának tűnik (l. kritikánkat itt – a szerk).
 Jenei Judit és Pásztor Pál a Psychében (Forrás: Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza) |
A nyíregyháziak szünet nélkül két órás Psychéje teszi leginkább próbára a közönséget, hiszen már Weöres archaikus, játékos szövege is nehezen adja meg magát színpadon. A rendező, Forgács Péter a mába helyezi a költő alakmása, Lónyai Erzsébet, azaz Psyché történetét: a három különböző korú nőt három, mai jelmezt viselő színésznő játssza, és időnként bejátszásokat láthatunk az elmúlt két-három évtized legfontosabb magyarországi eseményeiről a taxisblokádtól kezdve a vörösiszap-tragédiáig. Azonban épp ez az egész előadást átfogó és a színlap szerint is hangsúlyos koncepció tűnik a legkevésbé sikerültnek és érdekesnek – sokkal több szépség és személyesség rejtőzik néhány aprólékosan (és színészileg is magas színvonalon) kidolgozott jelenetben. Például amikor Psyché hosszasan beszéli el a kolerában haldokló Ungvárnémeti Tóth Lászlónál tett látogatását, a színpadon keresztül húzott átlón mozdulatlanul áll a szerető, a férj, s tőlük egyenlő távolságra, középen, a férjétől várandós nő.
A női lélekről szól a volt egri tánctagozat, a Badora Dance Company előadása, az Idők folyamán is. Feledi János koreográfiája az Órák című film alapján készült. A darab sajnos nem tud eléggé elszakadni az eredeti műtől, és a filmet nem ismerő nézőnek nem nyújt elég segítséget, ettől eltekintve azonban számos rezdülékenyen szép és érzékeny momentumot tartalmaz.
 Nagy-Kálózy Eszter az Albee-darabokból készült előadásban. Fotó: Kállai-Tóth Anett (Forrás: Budapesti Tavaszi Fesztivál) |
A majdnem végére hagyott két előadásban pedig – azon kívül, hogy a produkciókat létrehozó színházak tagjai a Magyar Teátrumi Társaságnak – mindössze annyi a közös, hogy erre a kettőre volt kíváncsi az igazgató, Blaskó Balázs. A Vidnyánszky Attila rendezte Peter és Jerry / Állatkerti történet tisztességesen és szakszerűen kivitelezett ujjgyakorlat, különösen ami az első részt illeti, melynek lassú tempójába beletompul a néző, így a sokkal érdekesebb problémákat felvető második részre alig ocsúdik fel (l. kritikánkat itt – a szerk). A kecskeméti Katona József Színház produkciója, ez az ideg- és agypályákat szédületesen megmozgató, a hatalom anatómiájáról szóló előadás, a Caligula helytartója pedig tagadhatatlanul az évad egyik legfontosabb előadása (elemzésünk itt olvasható – a szerk).
Bár a fesztivál programja nem volt egyenletes színvonalú, az előadások mindegyike hagyhat maga után gondolkodni, sőt tépelődnivalót. A Látogatók azonban nem megy messzebbre egy holokauszt-történet elbeszélésénél, és – mivel jól ismert tényekről és vándormotívumokról van szó – a megdöbbentés erejével is csak mérsékelten hat. A történethez – az emberi tényezőt leszámítva – alig van közünk, hiszen a folytonosság és a részvétel megteremtéséhez aligha elég, hogy a szereplők a helyiek lokálpatriotizmusára apellálva a most is létező Dobó teret emlegetik. Az előadás stilizált nyelvezete nincs kihasználva, hiszen a realista ábrázolás helyett álló pantomimes mozdulatok nem hordoznak többletjelentést – ha jelnyelvre fordították volna le az előadást, az így értő nézőkben ugyanazt a hatást érné el.
A Blaskó Balázs által aposztrofált, lassan branddé érő remény színházának ellentéte nem a reménytelenségé. Hanem a gondolatoké.