Pontos játékra? A tehetség folytonos bizonyítására? Vagy az állandó tanulásra? A nyitottságra? Erre nem kaptunk választ. A legközelebb az járhatott az igazsághoz, aki arra gondolt: az alázatra. Egyedülállóan tehetséges, és kissé elfogódott fiatal muzsikusok mutatkoztak be a Magyar Rádió zsúfolásig megtelt Márványtermében.
A Tbilisziben született, tizenkilenc éves Namoradze Nicolas már adott önálló koncertet a tiszadobi zongorafesztiválon is. A Zeneakadémián Kemenes András növendéke volt. Az általa választott zongoradarabokhoz még kissé fiatal, így elsősorban nem azok technikai-nehézségi foka jelentett számára kihívást, hanem azok megértése s az azokban foglalt érzelmek mélyebb átélése. Namoradze mindkét – igen nehéz – művet kifogástalanul, feszesen, jó tempóban játszotta, de játéka kissé eklektikus volt. A nagy zongoristák hatása érezhető játékán, még nem volt meg, legalábbis a Beethoven-darabnál, az egyedi, a csak rá jellemző hang. A darabban viharzó érzelmeket mintha más zongoristáktól átvett gondolatokkal, manírokkal ábrázolta volna, és nem maga fogalmazta volna meg saját gesztusaival, saját hangsúlyaival. A Beethoven középső alkotói korszakában, a Les Adieux és a Waldstein szonátákkal egyidőben keletkezett mű olyan szélsőséges érzelmeket és indulatokat mutat be, melyek egyedi ábrázoltatásához valóban zsenire van szükség. Namoradze Nicolas az első tétel (Allegro assai) témáját olyan hosszú szünetekkel játszotta, mint Myra Hess – e szünetek mintha egy lélegzetvételnyi idővel még hosszabbak is lettek volna nem csak az előírtnál, de a szükségesnél is –, a dinamikai váltások Horowitzot idézően szélsőségesek voltak, ugyanakkor a staccatók kipörgetése Glenn Gouldot idézte. De a téma mégsem lett olyan komor, megadóan szomorú, mint Hessnél.
Namoradze Nicolas |
Sokkal érettebbnek tűnt a második Andante con moto sorozat tétel variációsorozatának előadása. Különösen az első variáció eredeti témájánál a bal kéz játéka, a harmadiknál a megduplázott variáció és a negyedik variáció volt több kifogástalannál. A viharzó harmadik tételben Namoradze Nicolas rendkívüli manuális készségeit bizonyította.
Liszt második gyermekének, Blandine-nak az elvesztését követően fogott bele a Bach-kantátán alapuló Weinen, Klagen, Sorgen, Zagen variációsorozatba. A gyászmunka részének tekinthető orgonadarab a korál basszustémáját dolgozza fel. Namoradze Nicolas a chaconne jellegét hangsúlyozva játszotta el a művet, erőteljes billentéssel, sötét tónusokkal, szinte egy lélegzetvételre, végig tartva a feszültséget; a komor gondolatokat a Was Gott tut, das ist wohlgetan korál témájának megszólaltatása ellenpontozta.
A második részben fellépőkre kevésbé volt jellemző a magabiztosság, mint Namoradzéra. Nem birtokolták úgy a művet, mint a fiatal grúz zongorista. A mindössze egy éve alakult Anima Musicae zenekar a Zeneművészeti Egyetem volt és jelenlegi hallgatóiból áll. Nem tudom, hogy bátortalan megszólalásukért az együttes vezetője, G. Horváth László vagy a rutintalanság okolható-e, mindenesetre az alaphangnemben megszólaló expozíciót igen esetlenül, kissé ziláltan adták elő, így nem csoda, hogy a tuttiban belépő két szólóhangszer, a fuvola és a hárfa belépése se volt pontosnak mondható.
Tóth Zsuzsanna és Razvaljajeva Anasztázia |
A két szólista lett volna az est – Namoradze melletti – másik két főszereplője, de a zenekar kissé hátráltatta őket, s ez különösen az első tétel kamarazenés részében lett feltűnő, mikor csak a szólóhangszerek szólaltak meg. Tóth Zsuzsanna zöld, elegáns, vállait szabadon hagyó ruhájában, érzékenyen, lendületesen játszott, de amikor őt hallgattam, azt éreztem, amit még rutintalan fellépőket hallgatva szoktam érezni: szurkolok azért, hogy minden hang kijöjjön. A vonósok és a szólisták párbeszédére épülő második rész melléktémája szintúgy bizonyította, hogy a szólisták, ez esetben Razvaljajeva Anasztázia a hárfa mögött, mennyivel érzékenyebben is tudják a téma idilli hangulatát megragadni. Sajnos nem csak a vonósoknak tudható be, hogy kissé megtört a felemelkedő téma lendülete, és a dallam nem kapott szárnyra. A rövid és kissé bátortalannak tetsző kadenzát követően a főtéma rokokó szépségét sikerült megragadni.
A záró rondóban iparkodott az együttes is a gavotte-szerű táncokat a szólistákhoz hasonlóan felszabadultan előadni, így e ponton végre sikerült érzékeltetni, hogy e mű azért is ilyen könnyed, már-már huncut, bizsergető darab, mert annak hárfa szólóját Mozart egy fiatal, eladósorba került lánynak írta – a jól fuvolázó Guines herceg lányának, Párizsban. E tétel széptevésre csábító elevenségétől ragyogtak a – ha nem is zseninek, de – valóban tehetségesnek mutatkozó szólisták.