A múlt év végén a Polgár Krisztina Emlékalap megbízásából a Füge (Függetlenül egymásért) Egyesület nyílt pályázatot hirdetett olyan előadások létrejöttének és továbbjátszásának támogatására, amelyek középiskolásoknak szólnak és tantermekben adhatók elő. Példa nélküli s egyben példaértékű e kezdeményezés, amelynek keretében egy magánalapítvány 25 millió forintot szán arra, hogy a színház és a tinédzser korú közönség találkozását elősegítse. 

Jól tudjuk: a gyerekek jelentős része úgy nő fel, hogy nem, vagy alig lát színházi előadást. S aki mégis eljut színházba – mindenekelőtt bábelőadásra –, az elsősorban óvodás és/vagy kisiskolás korában teszi. A tíz éves kort betöltők zöme nem érdeklődik a színház iránt, mert a fiatalok az előadásokat lassúnak, unalmasnak, érdektelennek és követhetetlennek tartják, de a színházban megszokott viselkedési normák is zavarják őket. 

Ősrégi gyakorlat, hogy ha a néző nem megy a színházba, a színház megy őhozzá. Néhány országban erre sikeres erőfeszítéseket tesznek a gyerek és ifjúsági közönség esetében, s ez a kísérlet kezd meghonosodni nálunk is. Ennek különböző formái léteznek, s ezek egyike a tantermi színház. Sem ennél, sem jó néhány más formánál nem beszélhetünk kész, kialakult műfaji szabályokról, stiláris vagy tartalmi meghatározottságról, hiszen azok, akik ilyen programokra vállalkoznak, maguk is keresik a legjobb, a leghatásosabb megoldásokat. Éppen ezért a pályázati kiírás is igen lazán határozta meg, milyen előadásokra számít. Referenciának a Krétakör hamlet.ws-ét jelölték meg.

Bár a tantermi színház fogalmában mindkét tag lényeges, elsődleges a színház, a magas esztétikai színvonalon megszülető előadás, amelyhez valamilyen módon kötődik egy, a látottak közös feldolgozását célzó program is. Természetesen nem egy kőszínházban már játszott produkció iskolai vendégszereplése jelenti a tantermi színházat, hanem olyan előadást, amely eleve osztálytermi közegbe készül. Ennek tartalmi és formai kritériumai egyaránt speciálisak. 

A diákokat csak olyan produkcióval lehet megszólítani, amelyről úgy érzik, közük lehet hozzá, mert a problémáikat olyan nyelven fogalmazza meg, amely számukra ismerős. Ebből következően a tantermi előadások – akár kortárs szöveget, akár klasszikus drámát visznek színre – probléma-centrikusak. Másfelől az alkotóknak maximálisan igazodniuk kell a mindenkori adottságokhoz és körülményekhez, tehát a produkciók a szó köznapi és grotowski-i értelmében szegény színháziak. További feltétel az interaktivitás, amely az előadáson belül éppen úgy megnyilvánulhat, mint az azt kísérő foglalkozásokon. Ez azt jelenti, hogy az előadóknak egyszerre kell improvizálni is tudó színésznek, moderátornak, a nézők partnerének lenniük.  

A tantermi színház kisközösségeket szólít meg, s épít arra, hogy közönsége egy adott osztály összeszokott közössége. Ez nem azt jelenti, hogy esetenként több osztály, akár egy egész iskola diákjai előtt is ne lehetne érvényes és hatásos előadást tartani, de ilyenkor nyilvánvalóan más előadói és feldolgozói eszközökre van szükség, mint egy klasszikus tantermi projektnél. Mindebből talán érzékelhető, hogy ez a forma sem közvetlenül, sem elsődleges célját tekintve nem a színházra nevelés ügyét szolgálja – erre más színházi foglalkozások léteznek –, de járulékosan felkeltheti vagy fenntarthatja a színház mint művelődési-szórakozási alkalom iránti érdeklődést is. Az más kérdés, hogy milyen viszonyban áll a tudatos, provokatív, problémaközpontú tantermi színház és a jelenlegi problémakerülő, a kikapcsolódást és a könnyed szórakoztatást kínáló átlag magyar színház egymással, azaz mit kap az egyiken nevelkedő fiatal a másiktól.

Ezeket az elvi kérdéseket igazán a pályázatok értékelése során lehetett tisztázni, amikor a háromtagú zsűri – Gáspár Máté, Vekerdy Tamás és jómagam – szembesült a több mint kétszáz benevezett projekttel. Mivel a kiírást a kelleténél szabadabban lehetett értelmezni – bár a mintának kínált Krétakör-produkció eléggé jól érzékeltette, hogy a pályáztató milyen típusú előadásokra gondolt –, szinte mindenki, aki iskolásoknak szánt produkciót hoz létre, jelentkezett. S mivel egy pályázó maximum három produkcióval pályázhatott, végül is mintegy másfélszáz egyéni és csoportos jelentkező adott be pályamunkát. 

A jelentkezők meglepően nagy száma és a pályázatok tartalma számos következtetés levonására adott alkalmat. Mindenekelőtt az derült ki, hogy a gyerekeknek és az iskoláknak szánt színházi tevékenységnek az oktatásügy egyre nehezülő időszakában is prosperáló piaca van, hiszen csak akkor születik ennyi műsor, ha azt – akár ott helyben, akár művelődési házban vagy színházban nézhetők meg – az iskolák megveszik. (E jelenség a kicsiknek szóló előadásokra szakosodott vállalkozások nagy száma és nem mindig áldásos tevékenysége alapján persze ismeretes volt eddig is, de erre a pályázatra ezek közül viszonylag kevesen jelentkeztek.) Ugyanakkor az is kitűnt, hogy részben ez a piac is szűkülőben van, részben a pályázók zömét kitevő független alkotók – a továbbélési esélyüket radikálisan beszűkítő állami beavatkozások miatt – minden pénzszerző lehetőséget igyekeznek megragadni, hogy talpon maradhassanak. 

Talán ez is magyarázza azt, hogy szinte minden előadó-művészeti és drámapedagógiai műsortípus megjelent a pályázatok között. Nagyon sokan rendhagyó irodalomórával, versösszeállítással, költői esttel jelentkeztek, s a pályázat kedvéért még azt is vállalták, hogy a műsoruk után beszélgetnek a diákokkal. Értelemszerűen e pályázatokat nem tudtuk figyelembe venni, hiszen nem ezekre készült a kiírás. A pályázók másik nagy csoportja klasszikus TIE-foglalkozást, illetve ennek valamilyen redukált vagy továbbfejlesztett változatát ajánlotta fel, ám ezekben elsődleges a pedagógiai szándék, amelyet a dráma és a színház eszközeivel igyekeznek nyomatékosítani, így az értékelésnél – bármilyen értékesek és nívósak is voltak közöttük – ezeket sem vettük figyelembe. Nem kevesen voltak azok, akik úgy gondolták, hogy a pályázat segítségével bármilyen műfajú és mondandójú előadásukat el lehet adni, tehát jelentkezésüket kifejezetten üzleti megfontolások vezették, ezeket természetesen szintén figyelmen kívül hagytuk. Mint ahogy azokat is – legyenek bármely típusúak –, akik fellépésük feltételéül irreális technikai igényeket támasztottak. 

A pályázók durván kétharmada már meglévő produkciót kínált, a maradék vállalkozott csak új bemutatóra, s az utóbbiak közül többeket visszariasztott a pályázat kiírása, elbírálása és a legjobbakat prezentáló szemle időpontja közötti szűk intervallum. Túlnyomó többségben voltak azok, akik futó produkcióikat a pályázatnak való megfelelés érdekében egészítenék ki pedagógiai programmal, de ehhez láthatóan sem szakemberük, sem gyakorlatuk nincs. Így hát igencsak leszűkült a szóba jöhető pályázatok száma.

A pályázat elbírálása kétfordulós volt: az első a pályaművek megítélését és a legjobbaknak, legérdekesebbeknek tartott előadások szemlére való kiválasztását foglalta magába, a második a szemlén látottak figyelembevételével történő végső döntést. Konszenzusos alapon húsz produkciót választottunk ki arra, hogy a március 19-20-i hétvégen a MU Színházban és a Lágymányosi Bárdos Lajos Általános Iskolában rendezendő szemlén részt vegyen. E rendezvénynek az volt a célja, hogy élőben láthassuk az elkészült produkciókat, lemérhessük azok hatását a célközönség jelenlétében, valamint szembesítsük véleményünket a megjelenő pedagógusokéval, színházi szakemberekével. 

A bemutatott (két csoport végül nem tudott részt venni a szemlén) tizennyolc produkció között volt olyan, amely már évek óta igazolja kvalitásait s a tantermi körülmények közötti hatásosságát – hamlet.ws (Krétakör Színház – kritikánkat ld. itt), Plazma (KoMa Társulat – kritikánkat ld. itt) –, s olyan is, amely elsősorban színházi produkcióként értékelhető: Kicsi nyuszi hopp hopp (Manna Produkció – kritikánkat ld. itt). A feldolgozott témák között szerepel az iskolai erőszak – Osztályellenség (kaposvári Csiky Gergely Színház), Első óra (Tatabánya) –, általában az erőszak – Erőszak (MU Színház – MuLab), Fellebbezés (K.V. Társulat) –, a szélsőségesség – Helló, náci! (Kolibri Színház) –, a kiskorú erőszak – Kisded játékok (Orlai Produkció – kritikánkat ld. itt) –, a tanár-diák kapcsolat – Klamm háborúja (Kolibri Színház, illetve a nagyváradi Pál Hunor produkciója) –, a roma-magyar együttélés – A palacsinta hangja (Lakmusz Csoport), Roma/nem roma – honnan a gyűlölet? (PanoDráma) –, a drogozás – A gyáva (Nézőművészeti Kft) –, a szabadság és a hatalom – Akadályverseny (Káva Kulturális Műhely-Krétakör Színház), Sárkány (KoMa Társulat)–, illetve a hátrányos helyzetűek elfogadása: Vonulat (Tánceánia), Kucó (A-Z Egyesület – Mono Produkció). Már a pályázatok alapján is lehetett látni, hogy nem mindegyik előadás egyformán erős és sikerült, de az alkotói szándék hitelessége, a produkciók részértékei alapján az általunk problematikusabbnak ítélt munkákat is mindenképpen szerettük volna szélesebb publikum elé vinni.       

A szemle végső soron betöltötte azt a funkciót, amelyet szántunk neki. Nagy volt az érdeklődés, a produkciók zsúfolt nézőtér előtt zajlottak. Kár, hogy épp a diákok hiányoztak az előadások zöméről, így a célzott korosztályra gyakorolt hatásukat csak korlátozottan lehetett lemérni. A pályázatok és a szemle tapasztalatai alapján végül a zsűri tizenegy pályaművet díjazott. Közülük kettőnek (Osztályellenség, A palacsinta hangja) – amelyek erre a pályázatra, de nem teljesen készültek el – mindenekelőtt alkotói hozzájárulást ítélt meg, hogy megszülethessen a produkciók végső formája. Ezeknél és a csupán prezentáció szintjén bemutatott Fellebbezésnél a zsűri fenntartja magának a jogot, hogy a tartalékolt összegből utólagosan a továbbjátszásra további támogatást nyújtson.     

A díjakkal azt szerettük volna jelezni, hogy mely előadásokat tartjuk arra érdemesnek, hogy szerte az országban minél több gimnazista korú megismerhesse őket. Ezúttal is beigazolódott, hogy a hamlet.ws és a Plazma változatlanul e műfajnak is kiemelkedő alkotása. Akárcsak a Kolibri Színház Klamm háborúja vagy Helló, náci! című produkciói.  

Nem kifejezetten osztálytermi produkció – hisz főleg tornateremben, aulában, díszteremben, tehát nagyobb közönség előtt játsszák – a Kisded játékok, de fontos kérdésekről és erőteljesen szól az előadás és az utána, pszichológus által moderált beszélgetés. Az Akadályverseny annyival több, mint a Káva szokásos foglalkozásai, hogy a Krétakörrel közösen hozzák létre, és tanteremben játsszák, sőt az egész iskolát belakják, s egy falfestmény elkészítése körüli konfliktus kapcsán a diákok a(z iskolai) demokráciáról és a szabadságról fejthetik ki véleményüket, s különböző szerepekbe bújva a tanári és szülői, sok szempontból ellentétes nézőpontokat is megismerhetik.   

A Scherer Péter rendezte A gyáva elsősorban Kovács Krisztián nagyszerű, a gyerekekkel interaktív kapcsolatot is fenntartó alakításának köszönhetően teszi átélhetővé a drogfogyasztás hatásait, s teszi lehetővé, hogy a prevencióról, a drogok hatásáról lehessen eszmét cserélni. Elsődlegesen mint előadás remek a KoMA Társulat Sárkánya, a Parti Nagy Lajos által magyarított Jevgenyij Svarc-felnőttmese. A fél-bunraku bábokkal előadott, itt-ott tempót vesztő történet valóban az osztálytermet játssza be, felhasználva a padokat, a táblát, mindent, ami a helyiségben található.

Nigel Williams egy londoni külvárosban játszódó, a társadalom perifériájára sodródott fiatalok között játszódó darabja, az Osztályellenség hallatlanul erősen szólal meg a kaposvári színészek interpretációjában, de még nem nyerte el végső formáját. Mint ahogy a Lakmusz Csoport gyönyörű szép közös meséje, A palacsinta hangja sem. A nyolcvanas években Tiszabőn kezdeményezett pedagógiai reform egyik „mellékterméke” az a cigánygyerekek meséit összegyűjtő antológia, amelynek történeteit mondják el a színészek (Tóth Ildikó, Nagy Zsolt és Nagy Mari), közöttünk ülve, szinte személyhez szólóan, egyszerűen. Megrendítő és felszabadító együttlétet köszönhetünk a csoportnak már ebben, az első előadás-fogalmazványban is.     

A Polgár Krisztina emlékalapnak köszönhetően tehát az elkövetkező évben 160-180 helyen lehet majd látni e pályázat által támogatott előadást. Ha ezt onnan nézzük, hogy mindez egy magánkezdeményezés jóvoltából történhet meg, nagyszerű és jelentős eredménynek tekinthetjük. Ha viszont onnan, hogy vajon miért nem tudatosul az oktatáspolitikában a színház komplex nevelő hatásának haszna (miért éppen ez tudatosulna – tehetnénk persze hozzá), elszomorodhatunk. De hála a pályázat kiötlőinek és finanszírozóinak, az akció folytatódhat, hiszen ők nemcsak egyszeri akciónak szánják a tantermi színházi projektet. Nyilvánvaló, hogy egy következő pályázatnál már e mostani, első alkalom összes tapasztalatát – beleértve a lezajlott előadásokét is – lehet, sőt kell hasznosítani.

 

Vö. Urfi Péter: "Brutális és progresszív"