A protokoll-jellegű hangversenyt egy másik formális esemény vezette be, a Japánt ért természeti katasztrófák áldozataira emlékeztünk egy perces felállással; Kocsis Zoltán ismét megmutathatta hihetetlen sokoldalúságát, a magyar és az angol mellett, japánul (!!) is elmondta rövid megemlékező gyászbeszédét. Ezután Mozart csodálatosan mély, a repertoárba Szabadkőműves gyászzene (Maurerische Trauermusik K 477) címen bekerült c-moll darabját játszotta a Nemzeti Filharmonikus Zenekar. Ekkor még nem tudtuk, hogy ez az alkalmi produkció lesz az est talán megmaradandóbb zenei élménye.
 Kocsis Zoltán |
Illyés Gyula híres Bartók-versében (1955) „példamutató nagy ikerpár” nevezet alatt szerepel Bartók és Kodály. Talán ez a gondolat állt a kissé meghökkentő műsorválasztás mögött. Azaz: mutassuk meg, hogy Bartók nem egyedüli jelenség a maga korának Magyarországán; az ő művészete – legyen bármennyire is unikális, sőt a magyar zeneszerzés akkori állapotait tekintve felfoghatatlan – mint minden művészet csak valamiféle kontextusban értelmezhető érvényesen. És egy születésnap erre igazán remek példát adhat. Ez rendben is lenne, ha nem egy olyan Bartók művet adott volna elő Kocsis Zoltán vezénylésével a Nemzeti Filharmonikus Zenekar, amelyik bizonyosan nem tartozik a szerző jelesebb alkotásainak csapatába. Ráadásul egy pikáns történet még rosszabb hírbe keveri az önmagában teljesen ártatlan I. szvitet. Történt ugyanis, hogy 1935-ben a Kisfaludy Társaság Greguss-jutalomra terjesztette fel Bartók művét. A zeneszerző, aki ekkor már megírta a Kékszakállút, a Mandarint, a Cantata profanát, első két zongoraversenyét, öt vonósnégyest – hogy egyebekről, teszem azt, az olyan darabokról, mint az op. 14-es Szvit vagy az 1926-os Szonáta, ne is szóljunk – indulatos levélben utasította el a kitüntetést. „Én ugyan nagyon szeretem ezt a művemet, igazán kiváló teljesítménye egy 24 éves fiatal embernek. De az 1929-35. évkörben sokkal jobb, sokkal érettebb műveket is mutattak be Magyarországon, például a Székely fonót vagy a Galántai táncokat.” Bartók ironikus önértékelése mellett persze figyelemre méltó, hogy ismét kiáll Kodály mellett, ez is aláhúzhatja kettőjük együttes szereplését a születésnapon.
Az I. szvit nem több egy zeneszerző szakdolgozatánál, a darab indokolatlan hosszúsága (majdnem negyven perc!), aggálytalan eklektikája, a különféle keresztnevű Straussok, Debussy, Wagner a werbunkosch-magyarosch elemek nem túl ízléses elegyítése, az egész formálás poutpurri-jellege inkább csak fád unalommal töltheti el a hallgatót, akinek persze nincs sok kedve a jövő kétségtelen csíráit felfedezni a darabban. A koncertlátogató nem filológus, aki tágra nyílt szemmel örül, ha felfedezi a későbbi nagy művek (például a Kékszakállú, a Fából faragott, sőt a kései Concerto) bizonyos megoldásait ebben a zsengében. Olyan ez, mintha Ady Endre érett kötetei helyett a Versek (1899) vagy a Még egyszer (1903) című majdnem tökéletesen érdektelen gyűjteményeket tanulmányoznánk, melyeket az összes Ady-kiadás csak függelékben közöl. A mű előadása sem okozott sok örömet, a vastag hangszerelés (nota bene a fiatal Kodály e téren jóval megelőzte Bartókot) nyúlós interpretációban szólalt meg, a darab olykor felcsillanó humora, groteszk hangja színtelenül, kedélytelenül szólt, az egészre rátelepedett valami lusta fásultság, és a szóló feladatokat is kapó koncertmester, Koppándi Jenő sem állt a helyzet magaslatán. Ez azért is volt meglepő, mert a Bartók Új Sorozat lemezfelvételén Kocsisék igazán nagy lendülettel játsszák a szvitet.
 Kép a próbáról. Fotó: Felvégi Andrea (A képek forrása: Budapesti Tavaszi Fesztivál) |
A második részben Kodálytól a Kállai kettős hangzott fel először. Az 1937-ben, még a „Gyöngyösbokréta” mozgalom égisze alatt keletkezett, de végleges, három részes formáját az 1951-es bemutatásakor elnyerő „népies kantáta” a legfelsőbb pártkörök tetszését is kiérdemelte. Szerintük nyilván ez volt a helyes népi hang, ahogyan azt Rákosi házi zeneszerzője, Szabó Ferenc leszögezte: „A feldolgozás lenyűgözően intenzív érzésbeli gazdagsága élő példakép: hogyan kell közeledni a népzenéhez, mit és hogyan kell kiemelni belőle, hogyan kell szinte az érzés paroxizmusáig fokozva, de mégis fegyelmezetten kibontani annak mély emberi mondanivalóját.” Paroxizmusról szó sem volt ebben az interpretációban, különösebb nehézségek nélkül, virtuóz cimbalomszólókkal, valahogy lepergett az egész.
Egy újabb Kodály-alkotás, a Budavári Te Deum zárta az estét. Eleinte fülszaggató harsonákkal, üvöltő kórussal, igen bizonytalan szopránszólammal zúgott a jobb sorsra érdemes oratórium, a zenekar és az énekkar aránya felbomlott, rémisztő, alig tagolt hangorkán öntötte el a nézőteret. De aztán Kocsis kapcsolt, megzabolázta az előadás habzó szájú paripáit, a gregoriánt idéző „Venerendum tuum” szakasz már ihletett pillanatokkal, szép piánókkal ajándékozott meg, és a második Adagiótól („Tu ergo quaesumus”) kezdve sikerült a hitelesen magaszatos tartományába emelni Kodály egyik legsikerültebb alkotását.