A képzőművészeti alkotás szent és sérthetetlen, úgy befejezett (még ha befejezetlen is), ahogy van, ahhoz más emberfia nem nyúlhat. Ez elvileg örök, de mégsem általános szabály, hiszen Elekes Károly például már rég felrúgta a Tunning című sorozatával, amelynek az a lényege, hogy nem szűz vászonra festi a „képeit”, hanem régi festményekbe nyúl bele. 

A felhasznált képecskék természetesen nem a kultúra remekei, hanem olyan kidobásra ítélt, romos állapotú, sokszor névaláírásos, mégis „no name” képek, amelyek már érzelmi alapon sem kellenek senkinek. Pontosabban egyvalakinek mégis: Elekesnek. Persze, nem a vászonért, hanem a képben rejlő, esetleg folytatható, vagy épp megfordítható, de mindenképp továbbgondolható történetért.

Amelyek eredeti, vagyis talált formájukban igencsak szimplák, de mint általában a kedvtelésből űzött amatőr tevékenységek, nagy gonddal, odaadással és érzelemmel töltve keletkeztek. Az érzelem lenyomata (például a tájképeknél) vagy hangsúlyozása (merengő Jézus, bánatos hattyúk stb.) lényeges elem, hiszen a talált képek ennek köszönhetik sorsukat. Elekes Károly nem hitvány, hanem „jó rossz” képeket választ; olyanokat, melyekben talál inspiráló elemet.

A hozott anyag ezen a kiállításon főleg naplementés, havas és/vagy tavas, esetleg nyári tájkép, valamint kevesebb alakos, azaz portrés, Jézusos, szarvasos darab. Van köztük néhány giccses, de többnyire inkább ügyetlennek mondható, képzetlenségről árulkodó, utánzó munka, ám valamennyit áthatja a közös akarat, a szép tetten érésének naiv vágya. Elekes tehát ezeket veszi munkába, s nem azért, hogy megsemmisítse vagy nevetség tárgyává tegye őket, hanem, hogy némi igazítással kvázi a saját, de nyugodtan mondhatjuk, a magaskultúra szintjére emelje azokat.

A folyamat legérdekesebb – mert a végeredmény minőségét leginkább eldöntő – része az egymásra hatás. A művész egyáltalán nem nézi le a nem művész munkáját, hanem egyenrangúként bánik vele, egyszerűen leolvassa az eredeti közlést, majd belefesti azt a kicsit, amitől az egész átfordul egy szellemesen intellektuális gegbe. 

Könnyebb lenne ezt remekművekkel játszani (azaz a remekművek másolataival), mert azokban annyi a gondolat, hogy bármilyen profanizáló vagy popularizáló gesztussal kommunikálni képesek. Ezek a nem túl mély képek viszont a beavatkozástól átváltoznak, sőt mi több, feljavulnak, mivel az eredeti, komolynak vélt, ám csak egyszólamú mondókák a csekély, de jól elhelyezett manuális beavatkozással játékosan utalós többértelműséget nyernek.

Például így: a steril, szabványos alpesi tájat ívesen hulló kőzápor lepi el, ez a Rolling Stones című kép. Egy havas fenyőkkel ölelt befagyott tó jegébe jókora kereszt alakú léket vágtak (vagyis festett Elekes), a parton apró alak látható irdatlan magányban: Egyedül a jellel. Városszéli mezőn imára horgadó átszellemült férfi és nő áll, közöttük a földön csecsemő, ez Az Angelus paranoia, jól irányzott fricskával a Millet-parafrázisok tömegére. 

Nemcsak ez a kép mutogat a művészettörténeti hagyományok felé, de például az is, amelyiken a mezőn szorgoskodó munkások feje fölött absztrakt négyzetek lebegnek az égen (Modern képek alatt), vagy az Ismeretlen Mondrian, amelyen egy besötétedett fejmaradványt vesznek körbe sárga, kék és piros négyzetek, az arc görbületén is visszatükröződve. 

Aztán: szegény, szomorú, fáradt Jézus saját útszéli, neonkék színben fürdő kőkeresztje tövében töpreng (Elmélkedő). Tovább, a nyilvánvalóan fénykép alapján festett kisfiú tüchtig arcképén a fej alkatrészei egy különálló, szemléltető sávban megismétlődnek, akár egy árukatalógusban (A leltár zavara). És így tovább.

Lehet, hogy anno kalandnak indult – egy utcán talált kép újrahasznosításával kezdődött az egész -, de mivel 2003 óta tart ez a metódus (és a MemoArt Galériában látható széria már a hetedik tunningolt kollekció), most már tudatos és jellegzetes alkotómódról van szó. Amelynek legdöntőbb mozzanata a dialógus művészet és nem művészet, érzelmes és érző, komolykodó és szellemes között. Az se mellékes, hogy a művek finoman szórakoztatóak és a nézői figyelmet lefoglalóak, hiszen nagyon élvezetes az egymástól idegen, a képeken mégis összeházasított szándékok együttes értelmezése.

Egyébként a kiállítás az egyik képről kapta a címét: az egymás mellett sorakozó fákra összesen tizennyolc piros almát festett Elekes Károly.