A legrövidebb és a legvéresebb – a skót darab kapcsán a két állandó jelző biztosan meg kell, hogy említődjék. Esetünkben, vagyis a neves brit társulat, az idén harminc éves Cheek by Jowl budapesti vendégjátéka kapcsán elsősorban azért, mert a szövegváltozat jóval karcsúbb, szikárabb, célratörőbb az eleve sem szószátyár eredetinél: mikroszkóp lencséjébe pillantva látni azt a fajta nyughatatlan, mégis rendszerként olvasható nyüzsgést, ami itt szervezi a szöveget, ezáltal pedig a játékot. Csak a lényeg leglényegét kapjuk, bármiféle erőltetett magyarázkodás nélkül: szédítő tempóban, megtorpanás nélkül pereg a tragédia. A miértre meg nemigen tudunk válaszolni, idő sincs erre hagyva, hiszen csupán a Shakespeare-szöveg vázát látjuk: csontokat, izmokat, inakat.
Meg persze tengernyi vért, hiszen itt menetrendszerűen mészárolnak le mindenkit: „Amíg van élet, jobb ölni” – mondja Macbeth Shakespeare-nél. A brit előadásban amúgy nem mondja, csak csinálja, de ez is épp elég hatásos: az eredeti szöveghez képest itt senki nem akad fenn azon, hogy Macbeth külön kérés nélkül ledöfte a két feltételezett királygyilkost; később nem győzködi a Banquóra támadó bérgyilkosokat, hogy nem ő a valódi ellenségük – kiadja az ukázt, ezzel a dolog el is van intézve. A vérzivatar sem egészen igaz, hiszen az előadást uraló három szín, a fekete, a feketébb és a legfeketébb mellett a vér bíborára, vörösére, bordójára egyszerűen nincs már szükség: a vér nem csöpög és nem árad a maga fizikai valójában, lelki szemeinkkel mégis látjuk, mindenkor és mindenhol.
Ennyiből is kitűnhet, hogy feltűnően sokban számít a néző együttműködésére Declan Donnellan rendező. Macbeth feltűnően sokszor fordul közvetlenül hozzánk, nézőkhöz: jelentőssé tett „félre” megjegyzései alatt kimerevedik a mozgalmas tabló, aminek épp fő- vagy mellékszereplője, egy-két szűkszavú mondatra méltat minket, majd visszafordul övéihez. Ha nem éppen ránk, akkor valahova a magasba veti a tekintetét: mintha a nem létező, magukról jelt nem adó felsőbb hatalmakhoz fordulna – magyarázatért, netán jóváhagyásért? A transzcendens szféra azonban hallgat, s Macbeth a mechanizmusnak korántsem működtetője, sokkal inkább elszenvedője lesz: akarat és perspektíva nélkül csupán aprócska csavar a rettenetes masinériában.
 Will Keen és Anastasia Hille |
De hát hogyan is tekinthetne távolabbra a szűklátókörű, kizárólag ölésre, nem pedig nagy ívű stratégiák kiötlésére és levezénylésére szakosodott, egyszerű katonaember? Főleg ebben a sivár, kietlen közegben, amit Nick Ormerod tervező képzelt a skót királyi udvarba és köré: a Nemzeti Színház nagyszínpadának közepén űr tátong, az üres teret két oldalról deszkákból precízen összeácsolt, különböző magasságú tornyok szegélyezik. Szintén Ormerod felel a jelmezekért, amik valamiféle elit kiképzőtábort sejtetnek: fekete bakancs, fekete nadrág, fekete póló az atlétikusan kimunkált testeken. Az már a nagyszerű színészeken múlik, hogy csak akkor tűnnek arctalan, nem egyéníthető tömeg tagjainak, amikor annak kell tűnniük, egyébként nagyon is jellegzetes figurák egytől egyig. A Judith Greenwood tervezte fények felülről, oldalról, szemből, az állandóan gomolygó szürke füstben ködös árnyékokat vetve, máskor meg kristálytisztán, leleplezően felragyogva rétegzik a történéseket. Az idegtépő, komponált és „véletlen” hanghatások (Catherine Janyes és Helen Atkinson), az egyszerűségükben is mesteri, az előadás eme lényeges rétegét a fizikai színház élmezőnyéhez közelítő mozgások (Jane Gibson) mind az összhatás részei.
Ha a színésztől minden kelléket elvesznek, akkor a testén és a hangján kívül nem marad más eszköze. Meg persze a sokkal kevésbé egzakt módon meghatározható energiái: Donnellan nemcsak a nézőre, hanem tizenkét színészére is rengeteget bíz, akik keményen helytállnak, jól bírják a terhelést. A Shakespeare-dráma tele van létező és képzelt tárgyakkal meg létező és képzelt látomásokkal, ám ezek közül itt semmi sem jelenik meg. Nincs a Duncan által a Ladynek postázott gyűrű, nem lebeg a gyilkosságot előrevetítő tőr Macbeth orra előtt, nincsenek kardok a végső, mitikus nagyságúvá növelt összecsapáskor. Nincsenek vészbanyák sem (csak a színpadra lépő két színésznő hangja, a színészek által ekhósítva), az üstből kiemelkedő bizarr víziók is „csak” szóképek maradnak. Nem feszít a halott Banquo kísértete Macbeth helyén, és persze ez is, meg a fent felsoroltak mind-mind mégis jelen vannak: a nekünk háttal ülő, vígan mulatozó társaság képe hirtelen megfagy, a középső, fából készült lócára éles fénycsóva vetül, Macbeth arcára jeges rémület ül ki, és tessék, megtörténik a csoda, mi magunk is látni véljük a láthatatlan fantomot.
 Fotó: Valuska Gábor (A képek forrása: Budapesti Tavaszi Fesztivál) |
Az éjsötét, elejétől végéig nyomasztó atmoszférát egyetlen jelenet töri meg. A II. felvonás 3. színében a várkapus nem akármilyen antréval lép be: fürge kezek tolják középre és forgatják a nézők felé az egyik deszkaoszlopot. Benne olcsó és közönséges motel olcsó és közönséges recepciósa: Kelly Hotten látványos, akarattal fülsértő magánszáma legalább annyira meghökkentő, mint amennyire mulatságos. A minden értelemben kirívó szcénát magyarázhatjuk úgy, hogy a rendező nagylelkűen pillanatnyi lélegzethez engedi jutni nézőjét – valahogy úgy, ahogyan Shakespeare is teszi.
Will Keen játssza Macbethet: zömök, mokány, testében és lelkében egyaránt katonás fickót mutat, aki a vészbanyák ködös szavait hallva harsányan és őszintén kacag a nála két fejjel magasabb, kezdettől józanabb, földhözragadtabb, ettől pedig rokonszenvesebb Banquo (Ryan Kiggell) oldalán. Ez a Macbeth igazán „együgyű”: lassacskán belehajszolja magát és környezetét valamibe, amihez nem bír elég nagy formátumúvá nőni. A fokozás a Ladyt figyelve is feltűnő: Anastasia Hille vonásai megkeményednek, loboncos szőkesége előbb barbár, vérgőzös királynővé avatja, majd alvajáró jelenetében törékenységét, végtelen magányát mutatja. A halálra ítélt Duncant és a Lady baját kikúrálni nem tudó Orvost is David Collins játssza: tekintélyt parancsoló, vak pátriárka, majd az udvar mérgezett légkörében tétován óvatos doktor.
Declan Donnellan letisztult, koncentrált minimálrendezése látszólag keveset markol, ám valójában sokat fog: a hatalom iránt perverz szerelemre gyúló Macbeth figuráját nem annyira megfejteni akarja, mint inkább megmutatni, a lehetséges magyarázatokat pro és kontra egyaránt ránk bízva.