Nem tudom, melyik a lehangolóbb sors: ha valaki – mint a Mielőtt elfelejtem című film főszereplője – eleve illúziótlan, depresszív és enyhén szuicid, vagy ha – mint a Szemtanúkban – egy fiatal, derűs, az életet habzsoló fiúra halála után pár hónappal már senki nem emlékszik.

Mellesleg kifejezetten bosszantó, hogy a hozzánk eljutó, melegekről szóló filmek főszereplőinek sorsa általában a következőképpen alakul: megverik/prostituált lesz/AIDS-es lesz/öngyilkosságot követ el. Ez sajnos csak elmélyíti az eleve roppant izmos előítéleteket, másrészt meg egy kicsit unalmas is: ugyan, ki szeretné az első képkockáknál statisztikai alapon kitalálni az utolsókat? A Szemtanúk és a Mielőtt elfelejtem azonban annyiban egyedi – ahogy az már a francia filmekben szokás –, hogy mindkét halálraítélt laza eleganciával sétál a vég felé, környezetének mosolygós közönyétől kísérve.

Jelenet a Szemtanúk című filmből

Manu, a Szemtanúk huszonéves, vonzó főhőse nagyjából egy nyáron át táncol, ennyi jut neki a szerelemből. A nyolcvanas évek elején vagyunk, amikor a Párizsba érkező vidéki srác (aki operaénekesnőnek készülő nővérével lakik) megismer egy társaságot: egy középkorú orvost – aki rögtön bele is szeret – és egy fiatal párt, akiknek most született kisbabájuk. A lány író, némi szülés utáni depresszióval, a fiú pedig rendőr, aki éppen azokra a kétes, prostituáltakkal tömött szállodákra van ráállítva, melyek egyikében Manu is megszállt a nővérével. A fiú és a fiatal férj között szenvedélyes viszony bontakozik ki, aminek csak Manu betegsége vet véget, akit az orvos (aki imádott fétistárgyként és egyben kísérleti nyúlként kezeli a fiút) ápol az utolsó hónapokban. Ebben a filmben csak Manunak van sorsa, a többiek papírmasé-figurák; de az, amikor az AIDS-es fiút alakító Johan Libéreau egyik nap még tánclépésben pincérkedik, a másikban meg saját árnyékaként, félvakon tapogatózik, igazán emlékezetes.

André Téchiné szereplői önzők és kíméletlenek, szenvedélyeik szalmalángként enyésznek el, az éppen aktuális aktus felülír mindent. Manu halála után, a következő nyáron ismét vidáman szórakoznak: a nővér külföldre megy, hogy új életet kezdjen, az írónő ugyanabban az okkersárga ruhában pörög derűsen a parton, mint előző évben, a gyerekkel továbbra sem foglalkozik senki, az orvos pedig új srácot talált a parkban, ismét „szerelmes”. Könnyedén, legóalkatrészként kicserélhető az ember: mindig van másik, mindig van új játékszer.

Jacques Nolot a Mielőtt elfelejtem című filmben

Jacques Nolot az összekötő szál a két film között, ő alakítja a Szemtanúkban Manuék hoteltulajdonosát, a Mielőtt elfelejtem című filmnek pedig ő a rendezője, forgatókönyvírója és főszereplője is egyben. Az egyik filmben öregedő stricit, a másikban levitézlett prostituáltat játszik, olyan figurát, aki valahol a törvény határán imbolyog, a szexből él vagy élt, de már teljesen a perifériára szorult. Az életkor az egyetlen tabu a melegek között – szögezi le a középkorú orvos az előző filmben, (aki rendre a „csak pénzért” választ kapja a srácoktól a parkban) és ezt a tételt fejti ki Jacques Nolot filmje is.

Egy öregedő, szétcsúszófélben lévő test uralja a filmet percekig, egy olyan test, ami elegáns öltönyben még jól mutat, csupaszon viszont már ott ásít benne az elmúlás. Pierre is HIV-pozitív, teljesen magányos és kiégett, ráadásul kizárólag olyanokkal van kapcsolata, akiknek fizet: a prostituáltaknak a szexért, a pszichiáternek azért, mert végighallgatja. „Szerintem nagyon jól nézel ki” – ismétli gépiesen legjobb barátja (miközben szinte kilöki az ajtón), minden olyan esetben, ha szóba hozza a depressziót vagy öngyilkosságot.

Ha ezt a két filmet reprezentatív mintának vesszük (ami persze nonszensz), úgy tűnik, a francia melegtársadalomban a romantikus és naiv nyolcvanas években még a szex mozgatott mindent, huszonöt évvel később viszont már a pénz. Mindennek ára van: semmi más nem fontos, csak az, hogy kinek a pszichiátere vagy kurvája olcsóbb, és persze, hogy kié lesz az örökség, a festmények, lát-e belőle bármit is az egykori szerető. A Mielőtt elfelejtem szenvedélymentes és rezignált film, lassú, eseménytelen és kilátástalan, de nagyon ijesztő a belőle áradó emberismeret és önámítás-mentes józanság. Nem a test öregedése a sokkoló, hanem az az igyekezet, hogy minden emberi találkozás üzleti síkra legyen terelve, hogy kapcsolatok, szerelem, barátság helyett sikerüljön észrevétlenül fenntartani valami teljesen személytelen, de kommunikációnak tűnő pantomimezést. Ez az igazi öregedés.

Kapcsolódó cikkünk:
15. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál (A támogatás adatait ld. ott)