A műsor egyébként sem nevezhető koncepciózusnak. Az eredeti meghirdetés szerint elsőként a 2009-ben, Kolozsvárott bemutatott, tudomásom szerint Budapesten még nem játszott, kórusra, szóló tenorra és kamarazenekarra írt Kolinda-ballada (op. 46) szerepelt volna, ám ez – ki tudja, miért? – elmaradt, és erről egy szót sem szólt senki. A műsorfüzet felületesen szerkesztett és zűrzavaros, adatokban szegény: pl. nem tudni, hogy Tandori Dezső fordította a Truszova-dalokat magyarra, és az sem derül ki, hogy egyáltalán ki – egyébként Dalos Rimma – írta az eredeti, orosz nyelvű verseket. De az első rész műveinek új sorrendjét mindamellett közölték: A boldogult R.V. Truszova üzenetei (op. 17); a Vékony Ildikó emlékére előadott két cimbalomdarab; Ahmatova-dalok (op. 41) és végül a Grabstein für Stephan (op. 15c). A második félidő programja az eredetileg kiadott maradt. Ennek folyományaként az első részben megbomlott a vokális és a nagyzenekari művek egyensúlya, egyáltalán a szellemi egység. És ha hozzávesszük, hogy a nagyzenekari zárószám (Grabstein) előadása előtt legalább tíz percig tartott a színpad átrendezése és az orosz szövegű, alapvetően kamarazenei ihletésű dalok után hirtelen egy merőben más zenei hangvétellel kellett szembesülnünk, akkor elmondhatjuk, hogy ekkor – eléggé szerencsétlenül – mintegy újrakezdődött a koncert.
 Eötvös Péter |
Rátérve a lényegre: ha jól sejtem, ezen az estén minden hallgató számára a két orosz dalciklus előadása jelentette a legnagyobb élményt. Az 1976 és 1980 között komponált Truszova-ciklust jól ismerhetjük koncertekről is, de mindenekelőtt arról a lemezről, melyen Pierre Boulez dirigál és Csengery Adrienne a szopránszólista. Remek előadás, de nem mérhető ahhoz, amit Natalja Zagorinszkaja és az Eötvös Péter vezette UMZE Kamaraegyüttes nyújtott. Persze Zagorinszkaja behozhatatlan előnnyel rendelkezik: orosz anyanyelvű. Így aztán a nyelvi nehézségektől megszabadulva, csakis a dalok drámájának megformálására fordíthatta minden képességét. Mert itt nem elég szépen énekelni – noha persze a moszkvai születésű hölgy gyönyörűen énekel –, ide színészi erő is kell, értés, empátia, bizalom a művek iránt. A barokk stile concitato előadói modorban írt, azaz a puszta szépség helyett a kifejezést, a beszédszerű hangi indulatokat az előtérbe állító dalokban az énekesnőnek olykor visítania, zokognia, imádkoznia, könyörögnie, és egy helyén még röfögnie is kell. Zagorinszkaja meghökkentő vadsággal, az itt helyénvaló teljes gátlástalansággal vetette bele magát az előadásba; félelmetes erejű, letaglózó produkció volt.
Ezután sajátos, ismeretterjesztő tévéműsor tanúi lehettünk: lemezről beadták a cimbalomra írt Szálkák ciklus negyedik darabját Vékony Ildikó előadásában, közben vetített képek mentek, a nagyszerű cimbalomművésznőről készült fényképek, valamint Kurtág feljegyzései, amelyeket Vékony Ildikó vártalan halálának hírére zaklatottan vetett papírra. Ezt követte egy rövidke, új cimbalomdarab, egy sirató (címe: Vékony Ildikó 2009. okt. 3.) Szalai András előadásában, amelyből már a tizedik sorban is szinte semmit sem lehetett hallani. Mivel rossz helyre került, a megemlékezés sutára sikeredett.
 Natalja Zagorinszkaja |
Szerencsére megint az oroszok jöttek, ismét egy vokális mű; Natalja Zagorinszkaja most a neki komponált, 2009-ben New Yorkban bemutatott Ahmatova-dalok (op. 41) című ciklust énekelte. Meghökkentő, mennyire leegyszerűsödött, öregkorian kopár lett Kurtág vokális stílusa. A Truszova szélsőséges gesztusai után szinte schubertien-mozartosan dallamos, olykor frivolan játékos, kedves dalok sorozata ez, a kísérő kamaraegyüttes hangzása szintén a „kevesebb többet ér” elvére épült. Egyedül az utolsó számban (Voronyezs) hallhattunk harsányabb, a sziréna és a szélgép miatt talán kissé túlságosan is illusztratív színeket, valamiféle szovjet háborús film kísérőzenéjét. Ezt leszámítva, Zagorinszkaja még az előzőnél is megrendítőbb, bensőségesebb interpretációja – Eötvös és az UMZE Kamaraegyüttes hihetetlenül pontos, átszellemült közreműködésével – katartikus élményt jelentett. Az érzelmek szinte túlcsordultak, mindenki úgy érezte, most szünetnek kell következnie.
De nem. Mint már említettem, átépítés jött, és az ehhez szükséges minimum tíz perc alatt a közönség lehűlt, ami a jeles élmény után talán még üdvösen is hathatott volna. De inkább kihűltünk, és alig volt már fül a Grabstein meghallgatására. Ez az ismét rekviemszerű, zenekart és szólógitárt foglalkoztató sajátos „szerenád” bizonyosan nem tartozik Kurtág remekei közé, a gitár amolyan felbontott, szándékosan közhelyes dúr-moll akkordokat plöntyög (ez lenne talán az egyszerűség, a naivitás szólama), miközben a teremben szétszórtan elhelyezkedő nagyzenekar egyre durvább, nyersebb (helyenként amolyan vuvuzelára emlékeztető trombitát alkalmazva), a háromszoros fortéig elmenő közbeszólásokkal – talán az egyszerűséget elviselhetetlennek érző „világ” szólamaként? – igyekszik maga alá gyűrni, hogy aztán a végére ismét az egy szál gitár éjszakai magánya diadalmaskodjon; meglehet, utóbbi ironikusan értendő. Elena Casoli, a gitárművésznő már fellépőruhája megválasztásával is félreérthette a darabot; a nyaka körül többször megtekert hosszú és díszes sál miatt amolyan vérszegény Carmencitának hatott – nagyon inadekvát jelenésnek tűnt. A Concerto Budapest élén Keller András állt, aki feltehetően amolyan posztromantikus szerzőnek érzékelte Kurtágot – és ebben a műben ez nem is nevezhető teljesen téves felfogásnak. Legyen bárhogy is, az orosz dalok után ez inkább retorikus, mint mély muzsikálás volt, és az első félidő így furcsán, nyögvenyelősen zárult.
 Keller András |
A második szakaszban előbb a szólózongorára és csellóra valamint nagyzenekarra komponált Kettősverseny (op. 27, No 2.) következett. A teremben ismét szétszórtan játszó zenekar nem alkotott egységet a szólistákkal, kommunikációt köztük nemigen lehetett érzékelni. Mindenesetre a túlságosan tömör hangzás ahhoz elég volt, hogy teljesen elnyomja Csalog Gábor zongoráját, nem tudni, ki felelt ezért, a szólista vagy a karmester, Keller András, netán mindketten. Nicolas Alstaed (cselló) meggyőző hangszeresnek tűnt, virtuózan és szuggesztíven próbálkozott, de valahogy ő is elveszett a nem elég rendezetten értelmezett káoszban.
Még problematikusabb előadást nyújtott a nagyjából ismét tizenöt perces átrendezés után felállt, a mahleri dimenziókat méreteiben könnyedén lehagyó zenekar, a Concerto Budapest Keller András vezényletével. És nemcsak a hangszerek tömege idézte Mahlert. A Stele (Kurtág a Berlini Filharmonikusoknak és Claudio Abbadónak írta) nevéhez hűen valóban amolyan emlékállító dombormű elesett harcosoknak, a zenetörténet nagy vitézeinek, azaz könnyen hajlik a mahleri eklektikára. Már az első akkord Beethovent idézi, és aztán sorra bukkannak fel a különféle hommage-jellegű töredékek; az utolsó szakasz például egyértelműen a Stravinsky Zsoltárszimfónia fináléjának átköltése. Nem Kurtág legsajátabb hangja a nagyzenekari potpourri – egyszerűen rosszul áll neki. Pályáján ez a mű áll legközelebb Bartók Concertójához, és ez nem válik erényévé. Keller és zenekara ismét a poszt-posztromantikus giccs felé vitte a furcsa szimfonikus költeményt, szikárabb, pontosabb, pregnánsabb, a szólamokat kissé plasztikusabban elkülönítő, szárazabban elemző interpretációban jobban megvillanhattak volna a Stele – összes problémájával együtt is fellelhető – erényei.
Vagyis amikor fél tizenegykor elhagytam a Művészetek Palotáját, hogy felkészüljek a 2-es villamoson minden koncert után várható embertelen küzdelemre, azt szűrtem le, hogy két koncertet hallottam: egy megrendítő, végtelenül koncentrált vokális-kamarazenei részt és egy nagyzenekari, kicsit vásári, kicsit bombasztikus, kevéssé kontrollált hanghullám-áradást. Beértem volna pusztán az elsővel.
Vö. Mikes Éva: Lehet próféta?
Magyari Macell: Érzékenység
-dni-: Kurtág85