Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MEGHALNI KÖNNYŰ, ÉLNI NEHÉZ

Kovács Márton–Mohácsi István–Mohácsi János: Egyszer élünk, avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe / Nemzeti Színház, POSZT 2011
2011. febr. 27.
A megtörtént eseményekből kiinduló, a valóságot mesébe oltó, a rejtőzködő költészetet, az (ön)ironikus groteszket és a brutális abszurditást ötvöző mű múltunkkal és jelenünkkel való szembenézésre késztet. NÁNAY ISTVÁN KRITIKÁJA.
Aligha van olyan magyar család, amelynek rokonságából valaki ne került volna valamelyik szovjet büntető-nevelőtáborba, a Gulágra. Két unokatestvérem például azok közé tartozott, akik a hétszázezer magyar kényszermunkára ítélt vagy csupán elhurcolt közül visszatérhettek. Háromszázezren ott pusztultak. A hazajöttek hosszú évekig még a legközelebbi hozzátartozóiknak sem beszéltek az átéltekről, hivatalosan gyanús elemnek számítottak, társadalmi beilleszkedésük nagyon nehezen ment, és teljes rehabilitációjuk évtizedeket késett. S hogy miért vitték el őket? Legtöbbjüket olyan tettekért, amelyek ürügyül szolgáltak a kommunizmus, a kommunista párt, a szovjet hadsereg, illetve birodalom elleni összeesküvés, támadás többnyire koholt vádjainak megfogalmazására, a példastatuálásra, az egypártrendszer akadályainak radikális felszámolásához szolgáló precedensteremtésre.
Jelenetkép az első felvonásból
Jelenetkép az első felvonásból
Ilyen precedensteremtés volt a Lovasberényben történt incidens is: 1946. július 16-án a falusi színkör az oroszok által tönkretett református templom helyrehozatalára jótékony bemutatót tartott. A János vitéz előadása közben a közeli orosz laktanya katonái betörtek a református kultúrterembe, s erőszakoskodni kezdtek a fiatal nőkkel. Ezt természetesen a férfiak nem hagyták, verekedés tört ki, a katonákat lefegyverezték és elkergették. Másnap a szovjet hadsereg teherautóira hatvan falubeli férfit, nőt, kamaszt felpakoltak és Székesfehérvárra vittek, ahol három hétig kínozták és vallatták őket. 
A lovasberényi búcsúban történt csetepatéból a történelmi és politikai események hatására (a hónap elején a Szövetségi Ellenőrző Bizottság nyugati tagjai a Magyarország feletti fennhatóságot átengedték a szovjeteknek, s ezt követően azonnali összehangolt támadás indult a Magyar Kommunista Párt egyeduralmának megszerzéséért) koncepciós per lett. Végül csak öt ember – a jegyző és a település rendőrőrmestere mellett a Jancsit, a Bagót és a Strázsamestert alakító színjátszók – ellen emeltek vádat, akiket Pesten a szovjet hadbíróság terrorista cselekmények miatt hat, nyolc és tíz éves, Szibériában letöltendő kényszermunkára ítélt. Egyikük már a Gulágra menet megfagyott, másikuk 1952-es szabadulása után a Jenyiszejbe fulladt, hárman pedig 1953-ban, illetve ’56-ban tértek haza. E történetet, s azt, hogy a falu lakossága miként élte meg és dolgozta fel az eseményeket, Mong Attila tárta fel és írta meg a János vitéz a Gulágon című oknyomozó történelmi művében (Helikon, 2008). A Mohácsi testvérek e könyvben dokumentált események alapján írták meg a Nemzeti Színházban bemutatott darabjukat. Bár az alaphelyzet és számos szereplő előképe a valóságból ered, az Egyszer élünk… mégsem dokumentum-dráma.       
Kulka János
Kulka János
A szerzők művüket zenés katonadolognak titulálják, én abszurd mesének mondanám. Olyan fájdalmas és csodás, lírai és emelkedett mesejátéknak, mint amilyen a János vitéz. A Kacsoh-féle. A falusi színjátszók a két világháború között, de 1945 után is még jó néhány évig népszínműveket, esetleg operetteket, de legtöbbször a János vitézt mutatták be. Ebben a szegény legény felemelkedése, hősiessége, a magyar lobogó lengetése, a török (a mindenkori ránk telepedő külső hatalom) legyőzése, az elérhetetlen tündérországi idill együtt mitologikus jelentőségűvé válik.
Mohácsiék többszörös áttétellel dolgozták fel témájukat. Megtartották a történet valóságos alapját, de azon túllépve, érvényességét metaforikussá tették. Darabjaik többségénél a történetmesélés nem egy lineáris folyamat pontos lekövetése, hanem e folyamat jelentős helyzeteinek, állapotainak kiemelése és felnagyítása. E helyzeteket koncentrikus körös szerkezetben kitágítják és/vagy elmélyítik. Ebben az esetben is ez történik. A három felvonás három pregnáns szituáció. Az első az ominózus produkció előkészületét, a botrányba fúló előadást és a csaknem teljes színtársulat elhurcolását mutatja be. A második a lágerben kikényszerített János vitéz-rekonstrukció kudarcát és következményeit taglalja, míg a harmadikban a konszolidált Magyarországra történetesen november 7-én visszatért megmenekültek szembesülését a „tündéri” valósággal. 
A darabot átszövi a mese: a János vitézé meg a magyar népmeséké. A mű szerkezete követi a daljátékét, számos konkrét szöveg és dal hangzik el belőle, s a szerzők következetesen végigviszik Iluska, Jancsi és Bagó szerelmi háromszögtörténetét, ugyanakkor mindezt ironikusan kezelik. Például az utolsó felvonásban párhuzamosan szólal meg a két férfi Iluskához szóló, Kék tó, tiszta tó, illetve Egy rózsaszál kezdetű dala, ám e tiszta és emelkedett pillanat groteszkbe fordul, amikor az immár fő-főpártfunkcionárius nejévé lett nő az ünnep alkalmából felavatandó, „korszakmutató” víztartályból kászálódik elő. 
Stohl András
Stohl András
A dráma hangvételét meghatározó népmesei utalásrendszer is egyszerre irreálisan valóságfeletti és ironikusan profán. Ebben a világban a halottak felélednek, és cigarettázva téblábolnak az élők között, s halál-történeteikben a sárkány lágerorvos, a katona megmenekülése uránbányász törpék között játszódó Hófehérke-sztori, a paszuly égig ér, a hatalmas nagy kicsinke kövön ülő piciny emberke tanácsa pedig az, hogy ha dolgod van még a földön, akkor lépj kettőt jobbra és belezuhansz egy felfelé mélységes mély kútba, s máris a szeretteid között teremsz. E mesevilágba belefér az, hogy a Don-kanyart megjárt katona – látván a töméntelen halottat – az Úrtól vakságot kér, majd a lágerbeli szenvedéstől visszanyeri látását, de az is, hogy a különböző alakban megjelenő gonosz Lenin hetes ikreinek egyike, akit hol Isadora Duncan, hol Kun Béla szült. Meg az is, hogy a női láger az üveghegyen túl van, a lágerfelügyelő tábornok szavára a rabok oly sebesen teremnek itt vagy ott, mint a gondolat, az orosz katonák, átlépve a Vereckei hágót, magyarul beszélnek, a lágerparancsnokok Barguzinból valók, ahol Petőfi Sándortól tanultak meg magyarul, és kívülről fújják a János vitézt. S persze a ruszkik óra-zabrálásától a holokausztig más toposzok is előfordulnak a szövegben. 
Khell Zsolt hátrafelé erősen szűkülő, álperspektivikus, beszorítottságot sugalló díszlete fekete mélységbe torkollik. Az első felvonásban egy helyszínre, a zsidók kiirtása miatt funkcióját vesztett zsinagógába zsúfolja a kocsmát, a műkedvelők színpadát s a teherautót, amely a játszókat elviszi. A második felvonásban a mélységében kinyitott tér irreális közeget teremt a lágervilág érzékeltetéséhez, a harmadikban pedig minimális változtatással pályaudvari váróvá, a november 7-i ünnepség helyszínévé szűkül. Ezen az állomáson nem áll meg a szocializmus vonata, hiába érkezett oda a cabriolet-vé alakított és kiglancolt szocialista Mercedesén a még "hat hetedikén" szónoklásra kirendelt KV-titkár, az ünnepi beszéd elmarad, helyette a hazatérő holt és élő Gulág-lakókkal kénytelen találkozni.
Mátyássy Bence, Kulka János és Radnay Csilla
Mátyássy Bence, Kulka János és Radnay Csilla
Mohácsi János – mint előadásainak többségében – ezúttal is nagy létszámú együttest rak a színpadra. A homogén együttesjátékon belül a huszonegy színész minden alakítása (vannak, akik több szerepet játszanak) szuverén sorssá formálódik. Mohácsi jelentős előadásaiban a legkisebb szerep is ugyanolyan fontos és nélkülözhetetlen, mint a főszerepnek tűnők, épp ezért nehéz, és sokszor igazságtalan is bárkit kiemelni a közösségi munkát megtestesítők közül. Amikor tehát néhány alakítást mégis részletesebben említek, a többiek művészi teljesítményének elismerésével egyidejűleg teszem.
Makranczi Zalán a vak katona, a kommunista János, az ős-Jancsi alakjában egyszerre képes megmutatni a mesebeli hőst és az esendő férfit, aki alig jött meg a Don-kanyarból, már indulnia kell a Gulágra, és ahányszor visszatér, annyiszor veszti el Ilonját, a feleségét. János ellenlábasa a barátja, a sodródó, a helyzeteket kihasználni igyekvő, nagyhangú, Bagóból Jancsivá előlépő Imipici, akit Hevér Gábor alakít. Kópés figuráját legpontosabban az a visszatérő gesztusa jellemzi, amellyel mesélés közben megmutatja, melyik vállán cipelte a haldokló Jánost, az apját, a halált. Közös szerelmüket, Ilont Radnay Csilla játssza, ám ez az Iluska egyik Jancsijához sem marad hű, őt a csillogás, a színészet vonzza, meg a pozíció. Aligha véletlen, hogy a rendező vele játszatja a második felvonás szovjet lágertisztjeinek egyikét is.              
A falu „befolyásos” emberei közül az izgága, pálinkafőző Bundy Károlyt Szarvas József teszi jelentőssé. Miután Karcsi bácsit lelőtték, a színész magától értetődő egyszerűséggel áll fel és kér cigarettát, és úgy beszéli el halálának és feltámadásának történetét, mint a legnagyszerűbb mesemondók. Bacskady Lóránt, a villanyszerelőből lett piti pártkáder meg Gohér Jóska, a minden rendszerhez hű közrendőr kicsit elrajzolt típusfigura, ám Mátyássy Bence, illetve László Zsolt nem csupán karaktere általános vonásait rajzolja meg, hanem azt a folyamatot is érzékelteti, ami a szocializmusnak nevezett korszak néhány évtizede alatt végbement az emberekben. Az ő alakításukból kikövetkeztethető, hogy mit jelent a körülményekhez való alkalmazkodás, milyen a helyi középszer eltorzult uralma, s milyen perspektívátlanságot jelentett az úgynevezett konszolidálódás. 
Jelenetkép, elöl Hevér Gábor. Fotó: Puskel Zsolt (A képek forrása: PORT.hu)
Jelenetkép, elöl Hevér Gábor. Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu
A történet egyik kulcsfigurája a Tiszteletes, a másik a Van Gogh-nak nevezett, s a mindenkori hatalmat képviselő alak. Stohl András halk szavú Tiszteletese súlyos, nagy alakítás. Az első felvonásban a pap az ütközőpont a falu és az orosz tisztek között, egyszerre kell eleget tennie a részeg oroszok kívánalmainak, eltűrnie egzecíroztatásukat és rendet tartani a színjátszói között, előkészítenie s levezetnie az előadást. Megrendítő az az egyszerűség és eszköztelenség, ahogy Stohl a Tiszteletest ért tragédiák felidézésére reagál. A harmadik felvonásban a pap megtört, a rendszert amolyan népfrontos módon szolgáló tisztviselővé válik. Ugyancsak Stohl játssza a második felvonás egyik lágertisztjét: e szerepben sem annyira a vakbuzgó parancsnak-megfelelést, mint inkább a kompromisszumkészséget kiemelve. 
Kulka János a hatalmi őrület három alaptípusát jeleníti meg. Az első felvonás orosz őrnagya mintha egy szatírjátékból toppant volna ide: pánsípot fújva, Nyizsinszkij módjára táncolva cinikusan és viccelődve vágja le tisztjének fülét, s vagoníroztatja be a színjátszókat. A második felvonás láger-felügyelő tábornoka, a Sztálin halálát követő enyhülésnek megfelelően már átprogramozott módszerekkel és stílusban, kedélyes tigrisként társalog az elítéltekkel. Félelmetes – és áthallásoktól nem mentes –, amikor az igazi Petőfit védve kéri ki magának a János vitézt mint daljátékot. A harmadik felvonásban Kulka egy egész korszakot magába sűrítő alattomos mosolya a hátborzongó.
A műfaji megjelölésben nem véletlenül szerepel a zenés jelző: a produkció minden mással azonos értékű hatáseleme Kovács Márton zenéje. A héttagú zenekar az előadás hangvételét és stílusát megadja azzal, ahogy a daljáték áriáit és duettjeit kíséri. Az eseményeket mindvégig hol alig észlelhetően, hol igen hangsúlyosan megtámasztja a zene. A második felvonás zárása a zenének köszönhetően apokaliptikus vízióvá erősödik. Az előadás végén pedig hiába hangzik el, hogy az élet megy tovább, meg hogy be kell illeszkedni, s ez menni fog, hogy bízunk bennetek, a Tiszteletes bibliaidézete, a letaglózottan ülő túlélők látványa meg Kovács Márton zenéje nem sok optimizmust sugároz.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek