Fegyverek és emberek

A Fegyverek és emberek (Shotgun stories) című amerikai filmben a piknikus alkatú, jellegzetesen jellegtelen arcú figura lő egyet próbaképpen egy útszélre kihajított gumiabroncsba, amikor fegyvert vásárol, hogy bosszút álljon azokon a srácokon, akik nem sokkal korábban alaposan helybenhagyták a testvérét. Ez persze már kevés híján a végkifejlet, az előzményeket röviden tán úgy lehetne summázni, hogy az apák bűneiért mindig a gyermekeik bűnhődnek. Ráadásul itt az apa halála a lassúdadan csordogáló eseménysor elindítója: a pátriárkát, Cleaman Hayest már nem, csak ravatalra helyezett koporsóját látjuk, meg a körülötte villámgyorsan kialakuló perpatvart. A férfinak ugyanis két nőtől összesen hét fia született, s a három, illetve négyfős testvérgárdák kölcsönösen gyűlölik egymást.

A feltehetően évtizedekig lappangó néma megvetés azonban a tettlegességig fajul, amikor a kevésszavú hármasfogat megjelenik az apa temetésén, s néhány odavetett mondattal és egy szerencsétlen gesztussal (egyikük leköpi az apa koporsóját) botrányt robbant ki. Innentől jófajta, kizárólag sztereotípiákból építkező, vérgőzös, pisztolypárbajos, lövöldözős filmet vizionálna a megadóan felsóhajtó mozinéző, ám erről szó sincs. Az első mozifilmjét készítő, korábban kisjátékfilmekkel bemutatkozott, harmincéves Jeff Nichols mozija ugyanis elismerésre méltó magabiztossággal kerüli el a könnyedén kézre álló műfaji kliséket. A borítékolhatóan látványos leszámolási jelenetek helyett jóval fontosabbnak tartja, hogy a néző megismerje azt a világot, ami kitermelte a nemtelen indulatokat.

Megtudjuk például, hogy egyik fiú (figyeljük a nevüket!) élete se egy kalandregény. A rekedt hangú, álmosképű Son naphosszat gürizik egy halgazdaságban, szabadidejében meg igyekszik felfedni a kártyalapokba kódolt nyerési szisztémát, csekély sikerrel. A vékonydongájú Kid annak ellenére a Son háza mögötti udvaron felállított sátorban tengeti életét, hogy jó ideje állandó barátnője van. A melák Boy filmhosszat igyekszik működővé varázsolni lakófurgonja rádióját – ilyen előzmények után talán mondanom sem kell, hogy hiába. Első, de második ránézésre sem egy nyertes csapat, ám mégis jóval rokonszenvesebbek, mint a szigorúan kordában tartott másik négy fiú. A lúzerek és a tökös legények közti konfliktus adott, Nichols azonban ravaszul adagolja a hozzávalókat, s így lassacskán egy mitikussá növelt harc szikár tablója bontakozik ki (félszemű, felkötött karú követ hozza-viszi a híreket, pont, mint egy görög tragédiában), miközben az embertől és Istentől elhagyott vidéki Amerikáról is elsőkézből kapunk hiteles információkat.

La France

A La France című francia film rendezője, az 1972-es születésű Serge Bozon legalább ennyi meglepetést és kiszámíthatatlanságot zsúfolt első világháború idején játszódó mozijába. A sztorit elmesélve megint joggal gondolnánk, hogy már megint egy nyálas szerelmi történettel összeszőtt háborús mesefilmet látunk, pedig korántsem. 1917 őszén járunk, amikor valahol a francia hátországban a férjétől rendszeresen leveleket kapó Camille elolvassa hitvesétől az elbocsátó, nem túl szép üzenetet. A nő nem hagyja annyiban a dolgot, hirtelen elhatározásból levágja hosszú fürtjeit, mellét szorosan lekötözi (vö. Shakespeare), és irány a háborús zóna meg a rég látott Francois.

La France

Camille útközben belebotlik egy csapat katonába, akik – újabb klisé – először megpróbálják távoltartani, majd belenyugszanak, hogy a kissé kótyagos fiú (mert ugye világos, hogy előttük nem fedi fel kilétét) velük tart. Utólag úgy érezzük, mintha már kezdettől fogva lenne valami gyanús ezekben a fiúkban. Az legalábbis szokatlannak mondható, hogy a frontvonal tövében a hős honfiak a nehéz pillanatokban hirtelen előkapják kézzel barkácsolt zeneszerszámaikat, és a vak lányról szóló szerelmesdalt kezdik kántálni, szigorúan vokálkísérettel együtt. A filmben négyszer elhangzó, zavarbaejtően bugyuta, mert a mozi témájához egyáltalán nem illő dal csupán a furcsaságok kezdete: van még itt kis tábori gombamérgezés, máskor több méter mély gödrökbe pottyannak hőseink, ahonnan csak egy paraszt és nem egészen épelméjű fia segítségével keverednek ki, aztán éppen velük következik majd egy verekedős jelenet (itt dördül el az a bizonyos puskalövés), ami a sok törött kéz és kibicsaklott láb miatt inkább hat paródiaként, mintsem hogy komolyan vehető lenne.

A szürreális fordulatokat tökéletes egykedvűséggel tudomásul vevő szereplők persze a happy ending felé sodródnak feltartóztathatatlanul. A maroknyi, lerongyolódott csapattal egyszercsak ki jön szembe az úton? Bizony, maga a kitartóan kutatott Francois. De ezen ugyan ki lepődne meg?

Kapcsolódó cikkünk:
15. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál (A támogatás adatait ld. ott)