Az MR Szimfonikusok a Liszt Év eseményeit a szerző Dante szimfóniájával vitték tovább. A három tételes mű a pokol és a purgatórium megelevenítését követően Magnificat tétellel záródik, hiszen Liszt barátja, Richard Wagner nem tartotta kivitelezhetőnek a Paradicsom megjelenítését. Liszt már korábban is foglalkozott Dante művének feldolgozásával. A korszakban fellépő Dante-láz arra inspirálta, hogy valamivel ő is gazdagítsa a reinterpretációs közeget. A Dante által ihletett művek születéséhez személyes itáliai élmények is kapcsolódnak. E nagylélegzetű zenekari művének Pokol tételében a kárhozatra ítélt szerelmesek, Paolo és Francesca alakjai tűnnek fel. A zenei anyag meglehetősen zaklatott, a szorongás és félelem érzetét kelti. Ez a megfoghatatlan zaklatottság fut át az üdvözülésre várakozó lelkek panaszosan vergődő megnyilvánulásaiba a Purgatórium tételében. A második rész nagyszabású fúgában záródik, mely előkészíti a remélt megdicsőülést. A zárótétel kórusrészeiben a Magyar Rádió Gyermekkórusa kapott szerepet.
Stephen D’Agostino |
A szimfónia előadása alatt a zenekar összteljesítménye kiemelkedő. A basszus klarinét játéka azonban a szólórészek alkalmával hullámzó. A hangszer színe a felső lágékban matt, a szólók megformálása ugyanakkor íves és gördülékeny, kár, hogy az első esetben a végére elfogyott a levegő. Másodszorra viszont lehetett és sikerült is javítani.
A gyermekkórus hangja a harmadik tételben enyhén fátyolos volt, s a megszokottól eltérően belépési pontatlanságok is előfordultak. Ez azonban nem feltétlenül a kórus hibája. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a számos más zenekarral és dirigenssel együtt szereplő, rendre maximális teljesítményt nyújtó gyerekek minden, a korosztályukat jóval meghaladó profizmusuk ellenére fokozott figyelmet érdemelnének, és szükségük lenne a biztos karmesteri kézre.
A koncert második felében Rahmanyinov 2. szimfóniája hangzott fel. Első szimfóniájának bukását követően (melyért sokak szerint a dirigens, Glazunov felelt), a zeneszerző hosszabb hallgatás után, ám még a forradalom előtti időkben komponálta a sorban második szimfóniáját. A mű sikere azután újra meghozta Rahmanyinov alkotókedvét. A darab elhagyja a klasszikus szimfónia szerkesztési elveit, és sokkal inkább a sajátos orosz szimfónia felépítéséhez igazodik. A lassú bevezetővel induló első tétel viharos kódában végződve előkészíti az elsöprő erejű, szikrázó második tételt. A váratlan hangsúlyokkal tűzdelt, groteszkbe hajló hangvétel filmzeneszerű, rézfúvókra hangszerelt indulóba torkollik.
Az első tétel lassú bevezetése a későbbi, a zenei anyagban végig fel-felbukkanó vezérfonal, mely a nyitótételben a mélyvonósokon megszólaló szűkjárású, ide-oda hullámzó motívum. A tételek során több ízben szerephez jut az első hegedű. A koncertmester a szólórészeket kiválóan teljesítette, hangszere ugyanakkor sok esetben fénytelen hangszínű. Az első klarinétos tökéletesen, hiba nélkül, könnyedén és magabiztosan uralta hangszerét. A szolisztikus szakaszok megformálása atmoszférateremtő volt, és minden kétséget kizáróan emlékeztette a hallgatót, hogy orosz szerző darabját hallja.
A harmadik tétel az érett romantikára jellemző hosszú és széles ívű dallamok színtere, melyben ott rejtőzik a rezignált melankólia is. Mindezek alapján a tétel rengeteg építkezésre és kitöltésre ad lehetőséget. A zenei anyagban rejlő már-már túláradó érzelemvilágot nem célszerű visszafogni. Fokozatos építkezésre és folyamatos kiteljesedésre volna szükség. Ezt a hangszereken és hangszercsoportokon átívelő töltekezést a zenekar egyedül, pusztán rutinból nem tudta a kívánatos csúcspontig eljuttatni. Hiába várták dirigensük érzelmi megnyilvánulásait. Stephen D’Agostino nem tudta inspirálni együttesét, s nem hagyta, hogy zenészei átadják magukat Rahmanyinov muzsikájának. A finálé azonban így sem tévesztett hatást. Az extatikus, kirobbanó negyedik tétel a romantikus hagyományokra támaszkodva összegez. A rézfúvók és az ütőszólam pontos, határozott és meggyőző játéka feledteti a harmadik tétel szürkeségét és létrehozza a katarzist.