A Compagnie Andrien M arról híres, hogy különleges tereket, virtuális látvány-vurstlit varázsol a színpadra, amely mögött óhatatlanul csak kullog a mozgásművészet, illetve jó esetben digitális metaforákká simulnak ki a vetített képeken a gesztusok. Nem lehet tudni, hogy valóságos vagy virtuális labdák repkednek-e, de abban sem lehetünk biztosak, hogy a színpad cseppfolyós vagy szilárd állapotban van-e a szereplők talpa alatt. Teljes az illúzió: semmi sem az, aminek látszik, csak egy pillanat, és a szakadék széléről repülni kezd a test, vagy a végtelenből kiabál segítségért egy mozdulat.

A fő varázsló Adrien Mondot hobbizsonglőrként kezdte, valódi labdákkal, amellett, hogy a szakmája szerint informatikus. 2004-ben vált ismertté a cirkuszi tehetségeket bemutató Jeunes Talents Cirque program kapcsán, és azóta turnézik előadásaival és installációival, amelyek különös átmenetet képeznek a cikusz-, az előadó- és a digitális művészet között, illetve ezeknek a kapcsolódása mentén mutatják meg a költői képzeletet. A zsonglőrködésből nála hivatás lett, de a programozás is megmaradt, hiszen a saját előadásaihoz maga ír szoftvereket, amelyek az általa rendezett és játszott produkciók alapjait képezik.

Jelenetek az előadásból

A Franciaországban több mint tíz éve virágzó – és a Trafóban rendszeresen szemlézett – új cirkuszművészetnek ez a fajta színház csupán az egyik leágazása. A hagyományos cirkuszhoz és a színházhoz sincs túl sok köze. Az alkotó eMotion-nek hívja a természetes mozgásból kiinduló műfajt, amelyhez a virtuális látvány igazodik. A mozgás esztétikáját a digitáliával összekapcsoló Cinématique című kétszereplős előadás végtére is így született. Olyan pontos emberi mozgásokkal operál, amelyek már csak az animációs technika szintjén tűnnek lehetségesnek, és olyan vetítésekkel, amelyek reflektálni látszanak az élő mozdulatokra. Aztán a végén már azt sem tudni, mi a mátrix és mi az élő világ.

A darab egy kedves játékkal kezdődik: Satchie Noro táncos egy dobozban kotorász, Mondot pedig egy tiszta fehér térben áll, aztán hirtelen egy óriási kéz rajzolni kezd köré. Egy másik dimenzió jelenik meg a papírvilágban, mintha egy kis stúdióból, a „fekete dobozból” irányítaná a világot valaki. Aztán cserélnek, Mondot vizet tölt a dobozba, kavicsokat pakol a terepasztalon, és mindez úgy jelenik meg a táncos nő lába alatt, mint valóságos tér. A fene tudja (meg a programozó matematikus), hogy mitől olyan pontosan akkor és ott hullámzik a vetített víz, amikor hozzáér az aktuális láb. Egészen a természeti katasztrófáig fokozódik az egyelőre analógnak tűnő, bár trükkös vetítés és tánc.

Később Mondot kínos pontosságú, már-már valószerűtlennek ható labdazsonglőr mutatványai és a mozdulatokra reflektáló vetítés uralják el az előadást. Térdig gázolnak a virtuális ábrákban a szereplők, hajlik alattuk a tér, ha a levegőbe rúgnak, szikráznak a jelek, és egy zseblámpával képesek betűvihart kavarni maguk körül. Máskor az életükért futnak egy virtuális labirintusban, ahol sosem tudni, milyen akadályok bújnak elő, vibrál köröttük a tér, miközben játékuk egészen egyszerű gesztusokra redukálódik. Csak olyankor élénkebbek a mozdulatok, amikor egy-egy átmeneti pillanatra eltűnik a mátrix a maga őrjítő jelenségeivel. Tisztára, mint egy számítógépes játékban: a végére úgy érezzük magunkat, mint Neo a digitális nagyvárosban, káprázik a szem és a képzelet, merő paranoia. Nem unatkozunk, de elfáradunk, és könnyebb belefáradni a látványba, mint követni a metafizikai mondanivalót.

A képek forrása: Trafó – Compagnie Adrien M

Az összélmény végtére is olyan, mint egy 3D-s újcirkusz-mozi, ahol a hagyományos technikák vegyülnek az újakkal, Christophe Sartori és Laurent Buisson, a két francia zenész, hol éteri, hol kemény techno zenéire. Utazás virtuális tájakon, kirándulás pontokból kirajzolódó felületeken, vad és költői tereken, amelyek a végtelen illúzióját keltik, miközben a beléjük simuló mozdulatok fokozzák a szabadság illúzióját.

A képzelet pedig végzi a dolgát. Nehéz elszakadni a technikától és nem azt gondolni, hogy egy sci-fi filmben vagyunk, elszakadva hétköznapi életünk összes racionalitásaitól, túl a fizika törvényein. Ezért a Cinématique-hatást nem is szabad korlátlanul adagolni, mert álomba hajszol, vissza a gyerekkor dzsungelébe. Ám míg a gépet ki lehet kapcsolni, a képzeletet nem. Viszont ennek köszönhetően a színház és a kortárs tánc világában egyre erősebben van jelen a technika és a kísérletező kedv. Itthon például a Tünet Együttes Nincs ott semmi, avagy alszanak-e nappal az álmok című (kritikánk az előadásról itt olvasható) – szintén a Trafóban bemutatott – előadása a példa arra, hogy digitális művészekkel, megbízható technikával milyen érdekes és eladható irányt vehet a kortárs színház.

Vö. Fehér Anna Magda: Kis lépés a színháznak, de… 
Halász Tamás: Pixelek szárnyán 
Hegyi Ede: Igen, nem – vagy talán 
Tóth Ágnes Veronika: Digitális labirintusok