Így megy a való világban is. Fő a realiti a tévében, vele együtt fő a leves. A színházban meg a bor. Bevégezvén a Stopposokat, megihatjuk a székben ülve. Táncosok készítették, nekünk, már a terembe lépve vártak ránk, elegánsan, klakkba-frakkba bújva. Mosolyogtak, mi visszamosolyogtunk rájuk, de féltünk (féltem), hogy ezért cserébe elváratik részünkről némi interaktivitás, pluszba, mert a színész/táncos csak úgy nem közvetlenkedik az emberrel. És mert ilyen a hely szelleme, itatott már le itt teltháznyi közönséget szlovák színtársulat az egyik kortárs drámafesztiválon… A táncosok azonban megnyugtatóan csak mosolyognak, ürességeket fecsegnek, mint a nagylelkű celebek általában. És lábukon színes térdzokni vidámkodik.
 Jelenetek az előadásból |
Nehéz helyzetben van a „hatos kategória”, az alternatívok – s az alternatívák – csuprocskája. Ha nincs elég néző, nincs állami támogatás. Kell a néző. Duda Éva sokadszorra stoppolja le a maga számára többünk fő műsoridejét, s mi tagadás, olykor szívesen csatornát váltana az ember. Ez alkalommal nem. Az évad elején indított, Stop címet viselő „akció-performansz” legújabb állomása csuda idétlen (idétlenül, könnycsikaróan szórakoztató) epizód, és bár egymás után fűzött jeleneteiben ritkán csillan fel valódi szellemesség, a Stopposok jó alkalom arra, hogy az alig egy órás játék alatt a kortárstánc-színpadról ismert kortárstáncosok lazán szőtt bevásárlószatyorba gyűjtsék, mire telik még nekik/nekünk, ha majd már borra sem.
Gulyás Anna kecsesen terelgeti otthonkájában az utca szemetét, amikor Bordás Emillel befut a szerelem – és egy bevásárlókocsi. Az apró gavallér a hozzá képest testes táncosnőnek felajánlja a takarítás „gépesítését”, s így ketten gurulnak tovább a zörgő kerekeken.
Mikó Dávid a zsírsejteket és a szépérzéket támadja sztreccs tornadresszében, kopasz fején vékony fekete hajpánttal őrizve egykor volt lófarkának emlékét. „Feri” néven kortárstáncos hittel izzadja színpadra az update-királyt; spárgázik, beszél, instruálja a farmunkánkat, s mindezt olyan férfikomolysággal, hogy felmerül a gyanú, hogy… mindegy is. Valamiből tényleg meg kell élni.
Csuzi Márton kinyúlt melegítőalsójába tűrt fehér ingjéhez nyakkendőt köt és egyszerű széplelket. Hiába ingerli a Bordás Emilből, Gulyás Annából, Mikó Dávidból álló zenei zsűrit kétértelmű vagy burkolatlan szexuális froclizással. Csuzi szemérmesen hajtogatja, hogy ő csak hárfázni tud. Ha nővel nem, legalább férfival? – kérdik. Nem, nem, csak hárfán. Aztán leng a horgászbotra kötött mikrofon, s Csuzi Zámbó Jimmy-slágert hallatva torkán, leng utána, megeresztve egy-egy táncosabb mozdulatot a rend kedvéért. De Jónás Zsuzsa is ott motoz a közelben felfújható gumikalapácsával, hogy leszámoljon az ősbunkó zsűrivel. Minő optimizmus.
 Fotó: Dömölky Dániel (A képek forrása: Merlin Színház) |
Hogy a kifinomultabb kacagtatást elvárók se maradjanak műsor nélkül, Bordás Emil egy darab piros támlás, összecsukható székkel, egy darab műanyag fűszőnyeggel és egy grafikájában nem pontosan értelmezhető zászlóval csetlik-botlik be, amolyan némafilmesen. A zászlón mintha egy szájával lefelé fordított csupor lenne, és rajta a glóbusz kiterített rajza. Sokat ugrik a levegőbe a zászlóval.
Jónás Zsuzsa és Gulyás Anna körbeírhatatlan meggyőző erővel egyensúlyozza – magasan a tűsarkak fölött – tömött kebleit. És a laposakat is. Jónás szörtyögő fogakkal vihog. Ilyenkor rettenetesen csúnya. Gulyás nem annyira, de ő is bejárja a legodvasabb női mélységeket egyetlen szemvillantással. A cicák időnként hűsítő permetet pumpálnak az alsónadrágban feszítő Mikóra és Csuzira. Gulyás, hevében, olykor magára is. Icipicit hosszúra kúszik ugyan a jelenet, de Jónás Zsuzsa attraktív fogazata jókor belecsipkéz az űrbe.
Történik még ez-az, de semmi sem olyan édes, mint Csuzi, Bordás és Mikó zúzós-kemény Rammstein-nótára produkált nyalóka-performansza. Sokféleképp lehet nyalni: apró, ideges mozdulatokkal, hosszan kitartott, finoman ívelő nyelvvel, és filozófusmód, szemlélődőn. Mindegyik alternatíva figyelemre méltó. Már-már ars poetica.