Kérdés persze, hogy túl egy nemzetközi sikerű klasszikus megfilmesítésen (1972), valamint egy ugyancsak világszerte forgatmányozott remake-en (2007), kiválthat-e még egyáltalán bármiféle meglepetést Anthony Shaffer 1970-es kamarakrimijének néhány gondosan kimért fordulata. Nos, a Tháliában színpadra állított előadás nem segít hozzá a kétségeket eloszlató, pozitív válaszhoz, mivel a sajnálatosan elvétett szereposztás gyakorlatilag esélyt sem kínál a nézői izgalom feléledésére. S itt még csak nem is a félelmes borzongást, vagy éppenséggel a frappírozó végmeglepetést kérhetjük számon a friss színrevitel munkásain, hiszen a színház érintésnyi közelségében az elmaszkírozáson és leálcázáson alapuló megdöbbentés szinte sohasem válik zsigeri erejű effektussá. Inkább a játék színészi tétjét hiányolhatjuk, amely ideális esetben jelentőséget kölcsönözhetne a krimiíró férj és a feleségét tőle elszerető ifjú utazásszervező szolidan intellektuális, ám összességében formássá esztergált párharcának.
 Gálvölgyi János |
Jóllehet, Gálvölgyi János és Nagy Sándor képességeikhez mérten mindent elkövetnek azért, hogy (Laurence Olivier és Michael Caine, illetve Caine és Jude Law nyomdokába lépő) kettősük feszültséget teremtsen, ám a közönség következetesen csakis komikus műként, jobb-rosszabb vígjátékként észleli a színpadon lepergő cselekményt. A bemutatót követő interjúk arra utaltak, hogy az alkotókat őszintén meglepte ez az egynemű reakció, noha azt alkalmasint jó előre kisakkozhatták volna. Mert azt, hogy az általunk is nagyra becsült Gálvölgyi János nem a nyíltszíni borzongatás és az életveszedelemmel fenyegető leckéztetés mestere, éppoly kevéssé tekinthetjük letaglózóan új információnak, mint azt, hogy a prózai játékban is rokonszenves tehetségű Nagy Sándor legfeljebb mosolyfakasztó, semmint illúziókeltő álruhás lehet egy bűnügyi darab színpadán.
Így aztán – ha tetszik, kizárásos alapon – megmarad a közönség számára a vígjátéki észlelés lehetősége, ami persze kétségkívül egydimenzióssá egyszerűsíti az amúgy sem roppant komplexitású művet, ám legalább könnyű lefolyású estét eredményez. Elvégre Gálvölgyi bohózati temperamentumának meg-megvillanása váltig üdítő, míg poentírozó készsége és komikusi hitele máig kikezdhetetlennek bizonyul. S Nagy Sándor sem csupán a poénok tartóembereként érdemel tetszést: lepkesúlyú, inkább fizikai, mint verbális bohóchumora éppúgy üzemelni látszik, akárcsak színpadi jelenlétének ártatlan derűje.
 Nagy Sándor. Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu |
Hogy a Menczel Róbert szembeszökően reprezentatív, többszintes díszletében bonyolódó cselekmény mellé egy percre sem szegődik kísérőül sem a feszültség, sem a játék vélelmezhető komolysága, az persze nem csupán a színészek felelőssége. Szirtes Tamás rendezése leginkább alighanem az elegancia és a jól formáltság látszatára törne, ám a szereposztás ebből az aspektusból sem tűnik százszázalékos telitalálatnak. A történetben meghatározó szerephez jutó kisebb-nagyobb kellékek, szemünk elé rejtett színpadi tárgyak játékba hozása szintén nem nélkülözte a sikerületlen mozzanatokat, s ez a végjátékban különösen kínos pillanatokat eredményezett.
A produkcióban dramaturgként is közreműködő Zöldi Gergely fordítása ugyancsak akarva-akaratlanul elkönnyítette a bűnügyi játékot. Meglehet, igazságtalan az észleletünk, ám az eredeties gesztusaiban is szimpla, gördülékenységében is csekély önsúlyú szöveg (ahonnan a recenziónk címében citált komikus felkiáltás is vétetett) mintha már eleve kizárta volna a vérre menő játék és a krimiként való azonosítás lehetőségét. Ki tudja, egy markánsabb magyar szöveg talán még jelentőséget is kölcsönözhetett volna az Ördöglakat előadásának? Vagy éppenséggel komolyan vehetővé tette volna a történetbe plántált, eredendően bravúrosnak szánt fordulatot. Mert ez utóbbihoz a kamu színésznevek feltüntetése bizony aligha elegendő.