Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ÖNARCKÉP NAPSZEMÜVEGBEN

Wim Vandekeybus – Ultima Vez: Tükör
2008. ápr. 10.
Wim Vandekeybus belga koreográfus erőszakos és virtuóz darabja, a Tükör, húsz év best of-válogatására épül: másfél órányi extrém, pazar mozgásötlet, ömlesztve, szinte szerkesztetlenül. TÓTH ÁGNES VERONIKA KRITIKÁJA.
Jelenet az előadásból. Fotó: Jókúti György
Jelenet az előadásból. Fotó: Jókúti György

Bár a Trafó közönségének állva tapsolós lelkesedése sok szempontból érthető – lenyűgöző az a virtuozitás, amely az Ultima Vez társulat kifejezetten kockázatos helyzetekre épülő előadását jellemzi – az azonban mégis problematikus, hogy dramaturgiailag nincs felépítve, amit látunk. Inkább olyan, mint egy meglepetéshalmaz, számtalan felragyogó, lenyűgöző pillanattal, olykor véletlenszerű ötletekre épülő magánperformanszokkal, és némi üresjárattal. A művészi formátum, az persze nyilvánvaló, de ez tíz perc alatt is kiderülne, annyira túlfeszítettek, pontosak és élesek a jelenetek. És mégis, ahogy eredeti kontextusukból kiszakítva, újraszerkesztve, felfűzve sorakoznak egymás után, némi hiányérzetet keltenek.

Jelenet az előadásból. Fotó: Jókúti György
Jelenet az előadásból. Fotó: Jókúti György

Mivel egy koreográfusi életműben, egy gigantikus, de mégis személyes mozgásnaplóban utazunk, feltehetően számos referenciális ismeret hiányzik a tájékozódáshoz, és a szervezőelvek nem is feltétlenül a darab logikája mentén keresendők, hanem inkább az életút állomásain. Nagyon pontos a cím: Tükör – Önarckép táncosokkal, kis túlzással akár azt is lehetne mondani, egyetlen igazán autentikus néző van, maga a koreográfus; mi, többiek csak töredékét látjuk a teljes képnek, nem is láthatunk mást. Persze, még ez is stílusos, magasan van a léc, az az intenzitás és tempó, amit Vandekeybus diktál, nem mindennapi, a szereplők – Laura Arís, Konstantina Efthimiadou, Elena Fokina, Robert M. Hayden, Germán Jauregui Allue, Jorge Jauregui Allue, Ulrike Reinbott, Manuel Ronda és Helder Seabra – pedig bámulatra méltó testi-lelki koncentrációval táncolják végig a kilencven percet.

A Tükör meglehetősen agresszív képekkel operál, már a nyitójelenetben is majdnem megtapossák egymást a táncosok; egy olyan világba csöppenünk, ahol a dominancia mindig az erő jogán dől el, valaki tapos és valakit taposnak, csak ez a két szerep lehetséges. A testek egymásnak feszülnek, stilizált verekedések robbannak ki, dobálják egymást a szereplők, hisztérikus kettősök esnek egymásnak, féktelen energiák csapnak össze. És ha mindez nem lenne elég, további kellékek nehezítik a táncos akadályversenyt, például a fellógatott hinta, melyen fejjel lefelé függeszkedik valaki, vagy a fehér krétatömbök, melyek a levegőből zuhannak a szereplőkre, és rövidesen már egy rusztikus zsonglőrködés részesei lesznek. Repülnek a porló, törékeny, nehéz téglák egyik táncostól a másikig, néhány nagyobb tömbből pedig valaki keresztet épít, ingatagul pakolva egymásra a szabálytalan darabokat: egy pillanatig áll az építmény, aztán persze nagy robajjal leomlik. A zaklatott ritmusú mozgást kivételesen gazdag zene festi alá, Thierry De Mey neve nyilván sokaknak ismerős a Rosas miatt, de érdemes megjegyezni Peter Vermeersch nevét is.

Jelenet az előadásból. Fotó: Jókúti György
Jelenet az előadásból. Fotó: Jókúti György

Vannak érzelmesebb jelenetek is, az egyikben a táncosok félbevágott narancsokkal keresik párjukat, összeillesztgetve, továbbsodródva, újra meg újra próbálkozva új partnerekkel. Elsőre úgy tűnik, ez csupán még egy táncos verzió Platón androgün-mítoszára, de kicsit utánakeresve kiderül, hogy például Latin-Amerikában valóban az a mondás járja, hogy a fél narancsok keresik a másik felüket. A verziók sokasága persze ez esetben is fennáll, nincs kötelező heteroszexualitás, s bár többnyire egy táncos egy táncosnőre talál rá, de előfordul, hogy egy másik táncosra, és megesik az is, hogy táncosnők kötnek ki egymás mellett egy szenvedélyes kettős erejéig.

A belga társulat nagyon könnyedén és gördülékenyen vonja be a közönséget az előadásba, egyikük egy apró tollacskát kezd fújkálni, a magasba lökve-pörgetve a súlytalan pihét. Bizarr tornászmutatványokkal akár még egészen reménytelen helyzetekből, fél méterről is megmenti, aztán beküldi a tollacskát a közönség sorai közé, akik persze teljes tüdőkapacitásukkal dolgoznak a pihe röptetésén.

Az előadás szimbolikus gesztussal zárul, nagy, össznépi vetkőzés készülődik, lecsupaszítják magukat a táncosok, nyilván az őszinte kitárulkozás jegyében, de ennek azért persze soha nem kell bedőlni. Wim Vandekeybus önarcképével ugyanis nem szolgál a Tükör. Az impozáns, de heterogén előadás leginkább arra jó, hogy ars poeticaként tekintsünk rá, belekóstolva a koreográfus sajátos rizikószínházába. Az viszont korainak tűnik, ha valaki negyvenöt évesen saját életművének klasszikussá gyúrásán munkálkodik.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek