dunaPart 2011 / Tánc szekció
2011.01.20.

Meglepő, mennyire a játékos-komikus-(ön)ironikus, a nevettetve gondolkod(tat)ó oldaláról láttatjuk kortárs táncszcénánkat, pedig összességében mintha nem ez lenne a jellemző ránk. Az előadások nagyobbik fele mégis e termékeny kettősség jegyében fogant. KRÁLL CSABA ELEMZÉSE, 2. RÉSZ.

Túl a koreográfián

Fregoli szindróma
Fregoli szindróma
Réti Anna és Újvári Milán kettőse, a Fregoli szindróma inkább a szórakoztatás felé hajlik. Ártatlanul könnyed és vicces (mozgás)játék több bálányi színes használt ruha között, alatt, felett – és természetesen benne. Olyannyira, hogy nem lehet tudni, hol kezdődik a ruha és hol végződik a táncos. Minden átalakulás, illúzió, személyiségváltás forrása e kupacokba halmozott, papagájszínekben pompázó méretes second hand turkáló. Úgyhogy itt (minden alcímbeli híreszteléssel szemben) igenis a ruha teszi az embert – elsősorban mássá, mint akinek-aminek korábban mutatta magát. A Tünet Együttes Nincs ott semmi… című munkája színtiszta táncdarab a már jó ideje más utakon járó Szabó Rékától. Témája az álom – nem a fojtogató, a lidércnyomásos, hanem a szelíd, áttetsző, simogató álomutazások. Ahol tánc és technika (az előadók mozgását lekövető real-time videotechnika) virgonc és meghökkentő kevercse látványos színpadi megjelenést eredményez. Felnőtt nézőknek kizárólag kiskorúak felügyelete mellett ajánlott!

Zambrzycki Ádám több változatban is közönség elé tárta már In'N'Out című kétszereplős művét. A legújabb verziónak kifejezetten jót tett, hogy a szintén vándorkomédiás lelkületű Szász Dánielt választotta partneréül. Így aztán a két gegmester szinte egymást licitálja túl e mulatságosan frivol, (ön)iróniában tocsogó etűdsorozatban. Szerepek, klisék, ripacséria, sztárság, média, konzumművészet – minden ki van figurázva tisztességesen, még saját clownfigurájuk is: így lesz teljes a kép. Ugyancsak a könnyedebb vonal, de súlyosabb tartalommal: két ember elválásának története, gyermeki megnyilvánulásokkal és alternatív párkapcsolati tréninggel – ez az Eldőlt8as. Bakó Tamás és Rózsavölgyi Zsuzsa kettősét elsősorban sugárzó személyiségük teszi emlékezetessé, de sok tanulságmorzsa is el van hintve benne, csak fel kell csipegetni. Színház és valóság, dokumentum és fikció, humor és fájdalom felesel finoman egymásnak, háttérben Clive Wearing angol zenetudós és zongoraművész megrázó élettörténetével az emlékezetkiesés tragédiájáról. 

In'n'Out
In'n'Out
Ha szabad ilyet mondani: a személyes kedvencem következik. A Molnár Csabát, Dányi Viktóriát és Sebestyén Tímeát is sorai között tudó nemzetközi alkotócsoport által készített City. Vagány, okos, politikus, ruhát és előítéleteket levetkőző, fanyar humorral nyakon öntött munka. A Bloom! – így hívják a csapatot – releváns kortárs nyelven, a színház, a tánc, a mozgás stilizációs eszközkészletét magas fokon művelve nyilvánít véleményt olyan fontos társadalmi kérdésekről, mint egyén és hatalom, befogadás és kiközösítés, hierarchia és közösség. Megannyi kényes, közhelygyanús téma. Ám Molnárék imponáló biztonsággal veszik az akadályt. 

Az eddig felsorolt előadások – a Nincs ott semmi… kivételével – tőről metszett posztkoreografikus művek, ha szabad ezzel az újkeletű kifejezéssel élni. Azaz: mozgás alapú előadások, de nem „klasszikus” koreográfiák. Korunk koreográfusai általában eddig is bátran éltek színházi eszközökkel, szövegintarziákkal, színpadias effektekkel, vizuális hatásokkal, sőt tánctól idegen kifejezőeszközökkel is, de mindezt mégis tudatosan a testkifejezés szolgálatába állították, bármilyen stílusú – elbeszélő, szimfonikus, absztrakt stb. – táncműről lett légyen is szó. A posztkoreografikus műveknél ellenben minden a mondanivalónak, a tartalomnak, a komplex megjelenésnek van alárendelve, ezért a koreográfus olyan, akár egy bűvész, aki azt húz elő a cilinderéből – táncot, színházat, szöveget stb. –, amire éppen szüksége van. Itt, ezen a ponton kezd összeérni a posztdramatikus színház és posztkoreografikus tánc. A koreográfiáknál megszűnik a testnyelv egyeduralma, elsődlegessége, a mozgás csupán egy kártyalap lesz a pakliban, amivel az alkotó játszik. 

Ez pedig, ha akarjuk, ha nem, nemzetközi trend.

Pólusok

Still
Still
Ladjánszki Márta és Hód Adrienn máshol helyezkedik el az előadói skálán, mint az előző alkotók. Ladjánszki Stillje különös atmoszférájú és érzékenységű posztkoreografikus darab, Hód Adrienn Mindennapi rutinja viszont színtiszta absztrakció. A Still két ember, egy férfi és egy nő, egy passzív és egy aktív, egy képzelet szülte vagy már csak emlékekben élő és egy érző, mozgó, gondolkodó lény utolsó „közös útját” és végső elválását meséli el. Egy ernyedt, tehetetlen, reakcióképtelen férfitest állja rendületlenül egy érzéseit, indulatait kifejező nő intenzív rohamait. Visszajelzés nincs, minden közeledés, érintés akár a levegőbe kiáltott szó. A Mindennapi rutin számos átmeneti fázison keresztül jutott el a mostani, nem végleges nyugvópontig. Az improvizatív hatású, kontaktelemekkel tűzdelt variációsorozat négy táncos elvont kapcsolatrendszerét szemlélteti. A szereplők a fehér pást mellett várakoznak, be-beszállnak a közös játékba, irányítók és irányítottak is egyben, aztán újra kint találják magukat a tánctér szélén, mozdulatlanul, várakozó állapotban. Hideg fejjel létrehozott mű. Nem rutinfeladvány.  

Ahogy Ladjánszkit vagy Hód Adriennt, úgy Fehér Ferencet sem kell bemutatni a külföldieknek. A platformon szereplő Tao Te is tucatnyi meghívást begyűjtött már, az azonban mindenképpen meglepetést kelthet, hogy az önboncolgató, zsigeri Fehér ezúttal kevésbé ismert, derűsebb oldaláról mutatkozik be. Barátok, békesség, falatozás, apró szőnyegen szőlő és kalács – ez a darab felvezető képe, majd kés villan, és a két férfi váratlanul egymásnak esik az utolsó falaton. Sötét. A folytatás egy végtelenített, stilizált (mozgás)párbaj a felek között, félig komolyan, félig burleszkbe hajlón, szellemes zenei idézetekkel, üdítően változatos koreográfiai megoldásokkal.

Gergye Krisztián A szatírjának fontos jellemzője a túlsrófoltság. Érzékiségtől buzog, művérben tapicskol, szőlőlétől ragad, fekete festékben hempereg. Túlfűtött feltárulkozó show, féktelen dionüszoszi tivornya. Gergye a szexualitásról szólva nem ismer határokat: színpadán minden test egy másik után liheg, fújtat, prüszköl, miközben valósággal megszűnnek a nemi szerepek, mindenki feloldódik a másikban, nemet, identitást vált, esetenként nemi szervet „cserél”. De bármennyire is mocskos és gátlástalan ez a revü, pontos karikatúra is egyben a mindent uralni akaró fene nagy szexusról. 

A szatír
A szatír
Nem utolsósorban itt vannak még a régi motorosok: Kovács Gerzson Péter és Frenák Pál. Talány, hogy KGP fanyar, társadalmi görbe tükröt tartó Bankettjét miért fogadta majdhogynem merev elutasítás az előző platformon. Meglátjuk, hogy az ugyancsak fanyar, de kevésbé harsány és mindenekelőtt sokkal bensőségesebb Triptichon milyen szerencsével jár majd. Három, élő zenei kísérettel elővezetett karakteres táncszóló – néptáncfricskán innen és túl. Három „dudás” – meg egy táncos. Szandai Mátyás nagybőgőn, Dresch Mihály furulyán, Lukács Miklós cimbalmon kíséri KGP-t, a nagyvárosi betyárt. Aki körbejárja a teret, körbetáncolja a zenét – míg a végére körbekeríti önmagát is.  

Átdolgozás előtt álló műről feleslegesnek tűnhet bármit is írni. Igaz ugyanis a hír, miszerint Frenák Pál újravágja, átszerkeszti december közepén bemutatott színpadi road movie-ját, a k.Rush-t. Megszoktuk már, hogy Frenák folyamatosan alakít a darabjain, utókozmetikázza őket, de most kifejezetten jólesően és egyetértőleg bólintanánk akár egy full szervizre is. Már csak azért is, mert az új Frenák-opusz az egyetlen, amely látatlanul, bizalmi alapon került be a válogatásba, attól a meggyőződéstől vezérelve, hogy az ideérkező vendégek a külföldön egyértelműen legnépszerűbb magyar koreográfus munkái közül a legfrissebbet láthassák. 

Mi mást is mondhatnánk: várjuk az előadást!
 
Szerző: Králl Csaba

Esemény: dunaPart - Kortárs magyar előadóművészeti Platform, Időpont: 2011. január 20 - 22., Helyszínek: Trafó, MU Színház, Merlin Színház, Szkéné

Támogató: Kiemelt Kulturális Események Ideiglenes Kollégiuma