Egy éjszaka egy városban |
Tüneményes rémmese a világhíres cseh animáció legjobb hagyományait folytató és továbbépítő, nem túl fantáziadús című Egy éjszaka egy városban. A nyolcvan perces, stop-motion technikával készült horrorbábfilm valójában négy, egymástól akár függetlenül is élvezhető egységből épül fel. (És tényleg: külön-külön talán hatásosabbak lennének, így együtt már-már túl sok jut nekünk a jóból. Más kérdés, hogy egy húszperces, még oly mesterien kivitelezett szkeccsre ugyan ki váltana mozijegyet?) Jean-Pierre Jeunet és Tim Burton tapsikolna örömében, ha látnák, hogy rajtuk kívül más alkotó is igen leleményes bír lenni a rokonszenves őrültek mozivászonra plántálásában. A Prága egy sötét kerületében (a Hrabaltól ismerős Zizkovban) játszódó epizódokban a rendező Jan Balej részben valós karakterek nyomán rajzolja fel egy visszataszító, sokszor gusztustalan, ám újra meg újra a meglepetés erejével hatni tudó mikrovilág képeit.
Egy éjszaka egy városban |
A sötét bérház titkos zugaiban magukat meghúzó magányos bolondok – ez mindig hálás filmtéma. Az egymást követő rövid etűdök összefűzésével nem kell sokat bajlódni: a ház különc lakóit bemutató első epizódban például a lakásról lakásra vándorló, s változatos halálnemekkel kimúló hangyacsapat tagjainak szemével látjuk a szabadon kószáló pszichiátriai eseteket. A csipeszkezű, koponyaarcú öregurat, aki döglött rovarokkal játszik minicirkuszt az ebédlőasztalon; a túlkoros óriáscsecsemőt, aki szobájában komplett erdőt rendezett be (vö. a klasszikus Kisvakond-epizóddal), s a gyilkos galócának álcázott éjjelilámpák között medvejelmezbe bújtatott kutyusra vadászik; a selyemkimonóba bújtatott, aszott testű perverz, aki ikerlányokon tölti kedvét; a családanya, aki két gyereke és férje helyett Titániát megszégyenítő rajongással csüng a kisszobában elszállásolt szamáron, vagy a kisállatokat lakásában felravatolozó, elhamvasztó, küllemét tekintve Frankenstein szörnyére hajazó férfiú.
Egy éjszaka egy városban |
A történet során egyre fogyatkozó hangyakülönítmény utolsó tagjait egy drogos szippantja fel, az ő pszichedelikus álma adja a második, kétségkívül legbájosabb részt, amely egy fa és egy hal barátságáról szól. Évszakról évszakra követjük a két szomszédos lakásban élő két jóbarát nem hétköznapi kalandjait. Sziporkáznak a ragyogó ötletek: mielőtt a fa kilép az utcára, virágcserép-cipőt húz a lábára, rémálmában fűrésztelepet és hamvadó fatörzseket vizionál, karácsonyra pedig madárodút kap barátjától. A harmadik rész újra sötétebb tónusra vált: a hamisan játszó utcai harmonikás Van Gogh levágott fülével kerül túlságosan is közeli kontaktusba. Utunk még korántsem ért véget, az utolsó negyed órában a borosüveg minden kívánságot teljesítő szelleme, részeg jóbarátok, egy kávézó régvolt, kísértetté vált vendégei is ott tülekednek a minőségi, fekete humorral megöntözött animációs filmben.
Las Cruces |
Aligha gondolná bárki, hogy az évtizedeken keresztül katonai puccsok által uralt Guatemalában az első civil kormány megalakulásával összefüggő, az esőerdők mélyén lezajlott véres eseményeket abszurd komédiaként is fel lehet dolgozni. A 47 éves elsőfilmes Rafael Rosal – feltételezhető szándékai ellenére – a Las Cruces című, nehezen minősíthető, a sajtóvetítésen az újságírók hangos jókedvétől kísért fércmunkájában mégis ezt tette. A címben szereplő Las Cruces egy, a világtól elzárt falu neve, amely az igénytelen operatőri munkának köszönhetően a filmvásznon olybá tűnik, mintha mindösszesen három, rosszul összetákolt viskóból állna. A semmiből előbukkanó 7, azaz hét darab hős harcos (köztük az egy nő, akiért persze lángol, akinek lángolnia kell) ezeket a kunyhókat és a kis létszámú háznépet kívánná megvédeni az egyre közelgő katonai rajtaütéstől. A nagy igyekezettel összehordott közhelyhalmaz megreked az emberiség legnemesebb eszméit zászlajára tűző propagandafilm, a korszerűtlen harctechnikákat bemutató illusztratív oktatómozi és egy latin-amerikai szappanopera színvonaltalansága között. A kizárólag sztereotípiákból építkező mozi forgatókönyvének gerincét olyan mondatok alkotják, mint a „Minden politika”, „A félelem nem jó tanácsadó”, „Történelmet csinálunk”, vagy „Mindannyian Isten kezében vagyunk”. Negyed órával megpróbáltatásaink vége előtt végre feltűnik egy feketére mázolt arcú, vigyorgó katona: őrá vártunk másfél órán át. A film a lemészárolt falu lakóinak 2006-os újratemetésén készült drámai felvételekkel zárul. A Las Cruces méltatlan, szégyenteljes megemlékezés a hősi halált halt lakókról és önkéntes védelmezőikről.
Pao története |
A Vietnamban igen jónevű színészként számontartott Quang Hai Ngo filmrendezőként is kipróbálta magát: a Pao története című, kissé túlbonyolított családi drámája lassan csordogáló, líraian megkomponált képekben bővelkedő alkotás. Az élet írja a legszebb meséket, s tényleg, a végén kiderül, hogy valós történetet dolgozott fel a film. A vietnami hegyek között megbúvó kisközösség, a hmongok szabályok konzerválta mindennapjai adják a végig erőteljes hátteret. Innen, az Isten háta mögül gyereklányként indul útjára Pao (a törékeny szépségű, A csendes amerikaiban már látott Do Thi Hai Yen), hogy végül családja nőnemű tagjainak rettentő titkait feltáró, útja során felnőtté érő asszonyként fejezze be hosszú vándorlását. A táj szépségébe minduntalan belefeledkező rendezés eleinte tökéletesen kortalan világot vázol fel: ezért oly felzaklató a kontraszt, amikor a középkorias értékrend és gondolkodás kimerítő megismerése után a nagyvárosban Pao tekintete hirtelen egy netkávézó termináljaira téved. Gazdaságosan építkező, a festői vietnami tájat egyenrangú főszereplővé emelő érzelmes és elgondolkodtató mese.
Kapcsolódó cikkünk:
15. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál (A támogatás adatai ld. ott)