Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

JELENETEK EGY-KÉT HÁZASSÁGBÓL

A vadőr – vadászat, kohászat vadvirágokkal / Stúdió K Színház
2011. jan. 6.
A Pokoli kamaradarabok harmadik epizódja – az alkohol és a tehetség(telenség) problematikája után – „a szenvedély szenvedéstörténeté”-ről, „az ágy titokzatos tárgyá”-ról regél színpadi keretek között. Wragby és Tevershall sincs sokkal messzebb, mint Petuski. MOLNÁR ZSÓFI KRITIKÁJA.
Tamási Zoltán
Tamási Zoltán
Mintha csak a Hű, de messze van Petuski! Venyicskája ébredezne, mocorogna a kétosztatú színpad jobbjára helyezett nyikorgó vaságyon. A kép két egyidejű, párhuzamos, bár inkább egymásra merőleges világot sugall (ez alkalommal a díszlet Oldal István munkája): balra elegáns dolgozószoba–szalon, jobbra a munkásosztály kuckója, ami persze szintén az uraság tulajdona – ebben a környezetben fontosak a tulajdonviszonyok. Akárcsak az emberek belső megosztottsága, a társadalmi keretek áthághatatlansága; átjárható, de áthághatatlan határ választja el egymástól a színpad két félterét.
Tamási Zoltán ismét kemény fába vágta a fejszéjét: David Herbert Lawrence lélektani regényét adaptálta színpadra az 1920-as évekből. A Lady Chatterley szeretőjét talán nem túlzás megkésett regénynek titulálni, hiszen a lélektan ilyetén ábrázolása, még ha (látszólag) olyan érzékeny, modernnek ható témát érint is, mint a szexualitás vagy az erotika, jóval lemarad például a Bovaryné vagy a Nana mögött. Elevenjét talán egyrészt az a környezet adja, amelybe a szerző a cselekményt helyezi – az angol vidék az ipari fejlődés ellenére (vagy épp amiatt) zárványosult társadalmi rendje –, másrészt a téma tárgyalásának már-már tapintható, kendőzetlen módja. 
Egy ilyen vállalkozás bizony segítségre szorul (dramaturg: Török Tamara). Lawrence regénye, ha nem is bővelkedik párbeszédekben, kínál jó néhány színpadi(as) pillanatot, érteni véljük hát a választás miértjét. Csakhogy a dramaturg és a rendező is láthatóan kevésnek érezte a meglévő dialógusok lélekfestő erejét, így a rövidke tablók pergő egymásutánjába itt-ott narratív szakaszok ékelődnek közbe. És bár remek időzítéssel, kiváló formában történik mindez (rádión keresztül, vagy valamely intim pillanat csúcspontján), mégis ellentétes hatást váltanak ki: örök kérdés, hogy bele kell-e élnie magát a közönségnek a színpadi történésbe vagy kritikusan „illik” viszonyulnia hozzá. És a kérdés kérdés marad, hiszen jelen esetben a legváratlanabb pillanatban érzi úgy a néző, hogy az orrára koppintanak, amiért indokolatlanul, akarva-akaratlan belefeledkezik a játékba (ahogy egy regénybe szokott). 
Kakasy
Kakasy Dóra. Fotó: Mészáros Csaba (A képek forrása: Stúdió K Színház)
Ahogyan Tamási Zoltán és Kakasy Dóra is fokozatosan haladnak a jelzésszerű gesztusok felől a kézzel foghatóbb, egyértelműbb, mondhatjuk, fizikaibb ábrázolás felé (félreértés ne essék, a színészek egyáltalán nem esnek zavaró, teátrális túlzásokba), úgy hozzák magukat egyre nehezebb helyzetbe, ami a gyakorlatban a kiszólások gyakoriságát növeli. Persze – mint minden regényadaptáció esetében – itt is dönteni kell, melyik lesz az a fősodor, amely háttérbe szorít más tartalmakat, ugyanakkor ehhez a döntéshez nem árt, ha formailag is tartja magát az előadás. Érzésünk szerint A vadőr könnyebben célt ért volna, ha a kurta jeleneteket adekvát módon átkötő kiváló hangkulisszával (a rádió recsegő zaja, a bányát idéző fémes csikorgás, stb.; Monori András zenéje) összhangban sűrűbben él az elbeszélő hanggal. Vagyis ha határozottabban felvállalja, hogy eredetileg nem színpadi művel van dolga, azaz hangsúlyozottan (a sok közül) egy – talán igazán elidegenítő, nem csak itt-ott poénra élezett – értelmezést nyújt.
Tamási Zoltán értelmezése ugyanakkor teljes mértékben koherens, határozott egyen- és hangsúlyokat ad ennek a színpadi világnak. Mivel valójában csak Mrs. Bolton (Homonnai Katalin, aki egyben Mellors, a vadőr feleségét is játssza egy pillanatra) megjelenésével egyidejűleg lépünk be a regénybe (azaz a 7. fejezetben a tizenkilencből), amikor a „szellemi izgalmak már kimúltak” Constance és Clifford között, amikor kapcsolatuk vége már kész helyzet, nem érthetjük, miért is ment hozzá ez a fiatal, sugárzó nő ehhez a munkamániás, kissé pipogya, gyakran értetlen férfihoz. Ezt a kontrasztot a rendező (és a dramaturg) máshol pótolja: a férj és a szerető szerepösszevonásában – talán Tamási ezzel való játéka a legizgalmasabb az előadásban –, a némi csalással (de, megint csak hangsúlyozzuk, jó dramaturgiai érzékkel) felvázolt keretben. A nő és mindkét férfi kálváriája kétirányú: kerekesszéktől kerekesszékig, betegségtől enyhülésig, gyógyulástól visszaesésig, feledéstől felismerésig, oda-vissza tart, vélt és/vagy valós párhuzamok (és hogy visszatérjünk a dolgok elejére: merőlegesek) hálózzák be a színpadi viszonyrendszert. A pokoljárás pedig akkor következik, amikor az ember felismeri, hogy a párhuzamosok (csak) a végtelenben találkoznak, az egyéb metszéspontok nem kínálnak megoldást, ahogy a színlap is írja, csupán „fogság [van] ítéletnapig”. Hiányérzet és (f)elismerés egyben.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek