Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

TALÁLT, SÜLLYEDT

Ingmar Bergman: Dúl-fúl, és elnémul / Örkény Színház
2011. jan. 4.
Gigor Attila keresett egy Bergman-darabot (amely színműnek készült, szerzője tévéfilmet forgatott belőle 1997-ben), amit kézbe véve kedvére hódolhatott Bergman zsenijének s a filmcsinálás hőskorának. Csakhogy a Dúl-fúl, és elnémul a nagy rendező gyöngébb művei közül való. KOVÁCS DEZSŐ ÍRÁSA.
Gálfi László
Gálffi László
Mert mit is kezdjünk azzal a ténnyel, hogy a darabbeli Carl bácsi modellje Bergman nagybácsikája lehetett, aki, túl azon, hogy különféle találmányokkal bombázta a találmányi hivatalt, egyébként habókos, egzaltált férfiú volt (többször megjárta a bolondokházát), s egy magánál évtizedekkel fiatalabb tornatanárnőt jegyzett el, akit példának okáért meg is sebesített egy rossz pillanatában? Az előadásban a kórházi ágyán ücsörögve ismerjük meg a legendás feltalálót, amint éppen szenved és szenveleg, nem akarja bevenni az előírt orvosságokat, s várja látogatóját, Paulina kisasszonyt, aki rejtélyes módon megbocsátott neki az életveszélyes támadás után, és továbbra is hűségesen látogatja, kiszolgálja.
A sivár kórteremben heverésző Carl nagybácsi mániája, hogy átélje, újraélje mintegy az imádott zeneszerző, Franz Schubert sorsát, felidézze rövidre szabott pályának fordulatait, zseniális dallamait, s a muzsikus elhatalmasodó betegségét, az akkoriban még gyógyíthatatlan szifiliszt. Mindehhez járul még egy másik olthatatlan szenvedélye, a speciális kinematográf megalkotásának intenzív vágya, vagyis az, hogy mozis „élőfilmet” konstruáljon, amelyben a némafilm szereplőinek szövegét a vetítővászon mögé rejtőzött színészek keltik életre, így hozva létre az univerzális vizuális élményt.
Mikor filmrendező rendez színházat, a gyanútlan néző majd’ mindig valamilyen extra filmes látásmódot, de legalábbis újfajta színi dramaturgiát vár az alkotótól. Gigor Attila, aki első nagyjátékfilmjével, A nyomozóval meglehetős hírnevet vívott ki magának, ezúttal nem tesz mást, mint többé-kevésbé korrektül lebonyolítja a bergmani opust, s egy kissé sutára sikeredett video-bejátszással próbálja feldúsítani a sovány színpadi matériát.
Takács Nóra Diána
Takács Nóra Diána
Gálffi László, Carl bácsi megformálója persze mindent megtesz azért – olykor nem is eredménytelenül –, hogy életet leheljen a vérszegény játékba, s igazi hús-vér jellemvonásokat, hiteles indulatokat, eleven helyzeteket hozzon színre a maga kimunkált színészetével. Ha alakja nem lenne olyan virgoncan sokrétegű, meg virulensen melankolikus, mint ahogy az az előadásból kitűnik, a színpadi építmény valószínűleg hamar összeroskadna. De Gálffi képes átlelkesíteni és vállára venni egy bizonytalan kimenetelű és arculatát kereső előadást. (Darabnyitó „civil” kajánkodásában, függöny mögül előkukucskálva nem véletlenül hivatkozik, némi iróniával persze, Keanre, önnön nagyszabású, és sokunk emlékeiben elevenen élő színészi remeklésére.) 
Széles érzelmi és intellektuális skálán mozogva építi föl Carl bácsi figuráját Gálffi László. Lázad a sivár kórházi drill ellen, s garabonciás és valamelyest kivételezett helyzetű ápoltként pendlizik a józan szemlélődés s a fel-feltörő, szabadjára engedett egzaltáltság között. Önreflexív módon működik; malíciával és öniróniával reagálja le betegségét, pontosabban helyzetét, amibe éppenséggel belekényszerült. S miközben meggyőzni igyekszik környezetét feltalálói zsenialitásáról, monomániásan kötődik Schuberthez és zenéjéhez (mint követendő és egyedül emberhez méltó eszményhez), akinek kvalitásait természetesen elsősorban a zeneszerző betegségéből eredezteti. Érzékenyen láttatja szenvedésének stációit, a magáét is és megidézett elődjéét is. Áttételesen persze: a művészét, az egyszerű és szakrális alkotóét, aki feláldozva sorsát azonosul a magasztos feladattal. 
Gigor rendezésében a kórházi jelenetsor afféle szabatosan kivitelezett, némiképp konvencionális játék, a szigorú, de jóságos doktorral (Polgár Csaba), a szakszerű ápolónővel (Pogány Judit), az empatikus látogató hozzátartozóval (Szandtner Anna). Utóbbival közös jelenetük persze nem mentes az alapvető emberi sorshelyzetek mélységes ambivalenciájától: a lány maga sem tudja, miért (talán megszokásból?) ragaszkodik a nála sokkal korosabb, rigolyás és rigorózus férfihoz, ám mégsem tud elszakadni tőle. Egymásrautaltságuk groteszk árnyalatokkal átszőtt, s halványan némi drámaiságot is felcsillant. A mozgalmasságot egy alkalmi és kiváltképp bogaras betegtárs, Vogler professzor (Gyabronka József) érkezése jelenti, aki öntörvényű is, karikatúraszerű is és mindenestől epésen szatirikus karakter, amint szövetkezni próbál sorstársával, a másik megszállottal. S feltűnik még a játékban egy talányos bohócfigura (Takács Nóra Diána), aki a művész alteregójaként hol akcióba lép, hol a színpad széléről néma rezonőrként követi a drámai fejleményeket. (Megszemélyesítője kétféle szerepben is színre lép; élveteg, fanyar színésznőként, Carl bácsi alkalmi szerelmi partnereként gyors légyottot bonyolít le, szatirikusan elrajzolt gunyoros felhangokkal. Óhatatlanul mulatságos, ahogy a dudamellek ringása gumibaba-hangokká változik.)
Sand
Gyabronka József és Szandtner Anna. Fotó: Garamvári Gábor – kiserletiadas.hu
A „mozis” epizódok némiképp színesebbek, inspiratívabbak a kórháziaknál, s rendre kitűnő alkalmat kínálnak Gálffinak, hogy férfialakjának élvetegségét, szenvedő esetlenségét, gyermeteg tévelygéseit, akarnok rámenősségét és duplafenekű humorát megcsillogtassa. Ám Gigor rendezése szinte mindvégig talányos és erőtlen marad: nem rajzolódik ki a játék íve, s nem látszik megteremtődni a drámaértelmezés gondolati koherenciája sem, ami valamelyest indokolhatná magát a darabválasztást. Így aztán Izsák Lili neutrális játékterében nagyobbrészt érdektelen atelier-előadás pereg, amelyet csak néha oldanak szépséges Schubert-futamok és üdítő színészi pillanatok. 
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek