Arra, hogy úgy általában mennyire hangos és vehemens a mai képzőművészet(i élet), Zoltán Sándor kiállításán döbbenünk rá. Meg arra is, hogy a harsányság úgy megemelte a befogadói ingerküszöböt, hogy eleve tetőző adrenalin szinttel lépünk a kiállítótermekbe. Mivel azonban ez, mármint az automatizált felfokozottság Zoltán Sándor tárlatán egyáltalán nem működik, a MemoArt Galériában először arra kell időt szánni, hogy normális szintre csökkenjen az érzékenységünk és az érdeklődésünk. Egyszerűen azért, mert ez az egyetlen módja annak, hogy a művekkel való találkozás tényleg létrejöjjön. 

A fekete-fehér kollázsok és a színes dobozképek szürrealistának tűnnek, s azok is. Zoltán Sándornak Bálint Endre volt a mestere, továbbá figyelte, tisztelte Ország Lili munkásságát, volt hát kiktől elsajátítani az asszociáción alapuló képi nyelvet. „Nem szeretem az elvont dolgokat, mert közölni szeretek” – írja magáról egy régebbi katalógusában a művész.  Márpedig mondandója van rengeteg az ember viselt dolgairól, vágyairól, álmairól, de legfőképp homályban tartott, bonyolult ösztönvilágáról. Ezek szövevényéről nem lehet tőmondatokban állítani bármit is (illetve lehet, de az nem túl érdekes), csak finom utalásokkal érzékeltetni a belső én olykor – szellemi vagy testi – bujaságra áhítozó természetét. 

S mivel a pszichikus motívumok és folyamatok nem korfüggők, Zoltán Sándor a kultúrtörténeti dimenziók legkülönfélébb elemeit alkalmazza magától értetődő természetességgel homogén szókincsként. Így a művein felsorakoztatott vizuális jegyek – hogy két szélsőértéket említsünk – egyként származhatnak a mitológiából és a ponyvából, a művészet magasából és az utcasarki erotikából. 

Jó szürrealistához illően, Zoltán Sándor kiindulási pontjai is minden esetben konkrétak és valósak. A kollázsok antikvár kézikönyvek és lexikonok kivágott, és tetszés szerint összepárosított, majd fölragasztott ábráiból állnak, amelyek olykor saját rajzokkal egészülnek ki. A nyomatok – melyek között művészi rangúak is vannak – régi fametszeteket imitálnak, a tankönyvi illusztrációk azonban korántsem a rajzművészet csúcsai, viszont igen szemléletesen magyarázó jellegűek. A végeredményt kvázi össze kell olvasni, de mivel nem instant tanulságokat kapunk, saját és egyéni (hamvadó) szimbólumértésünkre és képzettársítási képességünkre nagy szükség van. 

A képek forrása: MemoArt Galéria

A kollázsnak külön „iskolája” volt a művész életében, ugyanis Max Ernst halálhírének hatására kezdett ezzel foglalkozni, s először – a mester iránt érzett tisztelet jeléül – a Pótkötet Max Ernst könyveihez című sorozatot készítette el, mintegy „folytatva” az életművet. 

Közben azonban érdeklődése egyre inkább a dobozok felé fordult. Ez is összerakós művészet, csak már nem síkban, hanem mérsékelt térbeliségben. A doboz varázslatos műforma, sokkal régebbi, mint a kollázs, az eredetét a XVIII. századi zárdamunkákban találjuk. Azokba is „mindent” beletettek, leginkább szalagot, csipkét, üveggyöngyöket, fémláncokat, képecskét és faragott fababát. A XX. században a műfaj megújult, többen és többféleképpen művelik, ki sterilebb tárgyakkal és kiszámítottabb hatással, mások barokkos tarkasággal, megint mások – mint például Zoltán Sándor is – furcsa hangulatú történetekkel rakják tele.

Különös világok keletkeznek a legfeljebb négy-öt centiméter mély szögletes terekben, melyeknek nem az a lényege, hogy térélményt keltsenek, hanem, hogy hermetikusak legyenek. Akár az üvegfedeles rovartároló dobozok, csak ezekben épp egy-egy lélekinstalláció tanulmányozható. A legváltozatosabb dolgokból állnak össze a művek, itt is együtt van a szakrális és a profán, többek között műtárgyreprók és újságok (itt inkább szövegesek), golyók és karikák, szögek és csavarok, egyéb apró tárgyak, plusz bármi más. Ami a dobozok eszmei tartalmát illeti, azt röviden úgy lehetne megfogalmazni, hogy ösztön- és kultúrlényünk nem publikus viszontagságai ébren, álmodva és gondolatban. Vagy, ahogy Vörösváry Ákos fogalmazott a megnyitón: idegenvezetői segédanyag a civilek alvilági utazgatásaihoz. 

A hatvanhét éves művész egyébként nem része az itthoni képzőművész-sztárkultusznak, nevét és műveit a gyűjtőkön kívül csak azok ismerik, akik nem kizárólag a divathullámokból és a marketing által sajátítják el a képzőművészeti ismereteiket. Ebben távollétének, azaz annak a tíz évnek, melyet Németországban töltött (1978 és ’89 között), valószínűleg nincs jelentős szerepe, annak inkább, hogy a közkedvelt – és a „nagyművészettel” azonosított – „olaj-vászon” helyett ő kisméretű kollázsokat és dobozokat alkot. Amelyek még csak meg sem ajándékozzák a nézőt a megfejtés gyors és könnyű sikerével.