Végy két hollywoodi színész-nobilitást (Angelina Jolie, Johnny Depp), egy tehetséges európai filmrendezőt, aki mellesleg egy rakat rangos díjat besepert A mások életéért (Florian Henckel von Donnersmarck), két Oscar-nyertes írót (Christopher McQuarrie, Julian Fellowes), és máris kész az idei év egyik legkínosabb és legfeleslegesebb mozifilmje: Az utazó. Mentegetni nincs miért: én nem tudom, mi ez, és hogy mely szent célból született, de rossz nagyon.
De haladjunk sorjában. 2005-ben volt egy francia krimi, az Anthony Zimmer, az elsőfilmes Jérôme Salle rendezésében, amely ha meg nem is váltotta a világot, de nézhető volt, mi több, stílusos. Gondoskodott erről a két összepasszoló főszereplő, Sophie Marceau és Yvan Attal, a festői környezet (francia Riviéra), az ügyesen adagolt feszültség, no meg a thrillerhez méltó „vége-csavar”. Filmünkben akadt hitchcocki identitás-rejtély, titokzatos femme fatale, nemzetközi összeesküvés, kísértő múlt, szerelmi szál, azúrkék tenger és trendi szállodák. Minderre egy lapáttal még rátett, hogy az akkor negyven körüli Marceau vadítóbban nem is játszhatta volna a szerelmes, zavarodott ügynök szerepét: ha kellett, rafinált volt, ha kellett, csábító, adott esetben sebezhető és érzékeny, dögös vagy éppen kifinomult. A „kisembernek” pedig (Yvan Attal), akit a nő azért szólított le egy Nizza felé tartó vonaton, hogy hamis nyomot kreáljon, minden motivációja és cselekedete világos volt, egy percig sem kérdőjelezte meg a néző, hogy miért is követi Marceau-t kiskutya módjára, és miért vállal érte minden kockázatot.
 Johnny Depp |
Hogy Az utazó ennek a filmnek a remake-je, szinte felfoghatatlan. Érteni vélem, hogy a rendező nem is annyira a francia alapanyagot, mint inkább az ötvenes-hatvanas évek olyan, krimi elemekkel átszőtt romantikus filmjeit tekintette követendő példának, mint a Fogjunk tolvajt! vagy az Amerikai fogócska, de ezek fényében meg még inkább elmondható, hogy nagyon mellélőtt. Angelina Jolie bizony sem nem Audrey Hepburn, sem nem Grace Kelly, Johnny Depp pedig határozottan nem egy Cary Grant. Már ott nem stimmel a dolog, ahogy a párosunk kinéz: Jolie-t végig úgy öltöztetik a filmben, mintha egy hatvanas évekbeli Givenchy-divatbemutatóról szalajtották volna, Depp pedig lényegében önmaga karikatúrájaként jelenik meg a vásznon csíkos pizsamájában, fehér szmokingjában, feltöltött arcával.
És ez még csak a külcsín. A két, egyébként remek színész nemes egyszerűséggel rossz: Jolie végig ugyanazt játszva félárbocra ereszti a tekintetét, sejtelmesen pillog a műszempillái alól, és úgy vonul végig Párizson és Velencén, mint ahogy a vörös szőnyegen szokott; Depp kínosan semmilyen; ráadásként egy fikarcnyi kémia sem alakul ki kettőjük között. Így pedig elég nehéz elhinni, hogy a bontakozó románc bezavar a rendőrségi akcióba, melynek során az Interpol épp arra készül, hogy elfogja végre Jolie egykori szeretőjét, az új külsőt felvett nemzetközi szélhámost, Alexander Pierce-t. Itt jön a képbe Depp karaktere: a wisconsini matektanárt, az egyszerű turistát azért csípi fel Jolie a vonaton, hogy az orosz maffia azt higgye, ő a nagystílű bűnöző.
 Angelina Jolie (A képek forrása: PORT.hu) |
Akad tehát egy civil a pályán, egy érzelmileg motivált femme fatale, egy nagystílű szélhámos, akiről senki sem tudja, hogyan fest valójában, és az oroszok, akik Velencében hajkurásszák a menő hotelekben grasszáló vagy a csatornán menekülő párosunkat. Lehetne mindebből kihozni egy pergő akció-vígjátékot, vagy egy, az Anthony Zimmerre emlékeztető hitchcocki thrillert, ehhez képest filmünk olyan benyomást kelt, mintha egy hétéves kislány fantáziaképe volna. Az utazóban ugyanis minden olyan, mint egy tündérmesében: a hősnő megcsókolja a békát, akiből szép herceg lesz; elmennek ketten a bálba, ahol még táncra is perdülnek; a hotel, amelyben megszállnak, olyan, mint egy mesebeli kastély; tényleg csak a manók hiányoznak, meg hogy Jolie elveszítse a topánkáját.
Épp ezek miatt a füzetes regényekben továbbélő klisék miatt kelt hihetetlenül poros benyomást a film – egy virtuális valóságban vagyunk, egy kortalan Velence-fantáziaképben, ahol a színészeink ráadásként kétfélét játszanak, és még véletlenül sem találkoznak a végtelenben (Jolie végig véresen komolyan veszi a végzet asszonya figuráját, míg Depp próbál némi iróniát csempészni a szerepébe és a bohózati elemeket is kihangsúlyozni). Az pedig, hogy ez a mozi (az igencsak lesújtó kritikai fogadtatás ellenére) három (!) Golden Globe-jelölést kaphatott, még magánál a filmnél is kínosabb.