 Székely Rozi és Molnár Gusztáv |
A Szputnyikosok inkább inspirációt, ihletet, lökést nyernek saját világuk, mondanivalójuk artikulálásához az eredeti szövegből. Ritka kivételtől eltekintve (gondoljunk az Élnek, mint disznók Göttinger Pál rendezte előadására) nem egészében, inkább töredékeiben, egyes motívumaiban értelmezik, tágítják ki azt. Mások is, nemcsak a Szputnyik dolgozik így manapság, ám ha ők ilyenbe fognak, akkor ott kő kövön nem marad. Most éppen Andersent környékezték meg, és szedtek ki mindenfélét a dán mester szerszámosládájából, miközben nem gyerekekről, és főleg nem gyerekeknek szól az előadás. Szóval a kistesót vagy az unokaöcsit jobb letenni valahol, ki tudja, mit kezdenének a látottakkal. Könnyen elképzelhető, hogy nem akarnának felnőni.
Pedig van benne mesei és misztikus sík is, ezt benne hagyták. Mindez a Hókirálynő (Kerekes Éva) jeleneteiben érkezik, a hétköznapokra ő szabadítja rá éles üvegdarabkáival a keserűséget, fájdalmat, a telhetetlen nemi étvágyat és ennek egyik következményét, a hűtlenséget. Innen már nem nehéz kitalálni, hogy ez a Hókirálynő műfajilag inkább melodrámaként értelmezhető, miközben Czukor Balázs első önálló – igaz, mintha túlságosan is biztonságra törekvő – rendezése megpróbál minden életproblémát egy közös pontba sűríteni valahol a frusztráció és a megcsalás lápos-mocsaras környékén. Volt ugyan boldog időszak is: mielőtt az Örkényből vendégeskedő Kerekes Éva elmondaná sejtelmes monológját, a hat karakter snittszerű jelenetekben jön-megy, találkozik, kedveskedik, mosolyog és így tovább.
 Kerekes Éva |
Röhejesen idilli az egész: jólelkű Barbie-k és Ken-ek önzetlen és giccsesen testvéri világának pergő ritmusú és szellemes paródiája az üdítően eredeti expozíció. Egy olyan életé, ahol a legnagyobb gond az, ha valakinek nincsen fúrója, és most nem kell semmiféle virágnyelvre gyanakodni. (Jellemzően az előadás szatirikus éle sohasem konkretizál, de a jelenségek ismerősek – akad később piti mismásolós, csekk-eltüntetős baráti szívesség is -, az eleje pedig olyan, mint amilyen intenzív birkaságot a reklámok tudnak sugározni, miközben – hiszen Dániában vagyunk! – ott lóg a levegőben a skandináv korrektségről szőtt bárgyú sztereotípia is.)
Aztán robban a bomba, szól a petárda: az ártatlan, naiv „gyerekeket” megrontja a Hókirálynő, kezdődik a kavarás. Kay (Molnár Gusztáv) hirtelen szeretne lefeküdni Gerdával (Székely Rozi), Japle (Fábián Gábor) három csajnál nyomul egyszerre, de a többieket (Téby Zita, Koblicska Lőte, Tóth Simon Ferenc) se kell félteni, igyekszik „poligamizálódni” mindenki, aki csak tud.
Közel ülünk a színészekhez, szinte rájuk vagyunk tolva. Általában jazz szól. A hangulat lazán bensőséges, a figurák inkább ironizálva vannak, semmint eltartva. A díszlet is egyszerű (ágy, asztal és egy szófa), de praktikus, mert elosztásával segíti az egyértelmű és gyors jelenetváltásokat. Erre szükség is van, hiszen azok szépen sorjáznak egymás után. Az egyneműen idiótára vett bevezető után, a blőd és groteszk elemeket felvonultató jelenetek stílusa is bonyolódik. Lesz köztük fojtott, kicsit noir-osra hangolt, lesz kifejezetten hétköznapian tökreál, a paródiaszál sem tűnik el, rövid időre születik egy nyersebb, expresszív vonal. Ez akkor jön elő, amikor Kay kezd bekattanni az őt meglátogató Hókirálynő erotikájától, a lehetőségekhez képest úgy, mint valami David Lynch-film szereplője, csak ő a tetejében még énekel is.
Czukor Balázs nem ordítja a képünkbe a véleményét, de etikai kérdéseket jócskán elbújtat a történetben, hadd hámozzuk ki azokat mi. Például: miért nem élnek ezek itt normálisan, ha megtehetnék? Miért kell összejönni a haver csajával? Miért muszáj belekóstolni a barátnő pasijába? Mire föl ez a túlfűtött nyughatatlanság? Hova ez az átgondolatlan kapkodás? Cseles a dolog, mert úgy rakják össze a történetet, mintha a rontás nem is lenne, azaz csak egy alibi volna valami más szemléltetésére. Hiszen olyan ismerős az egész. Hány ilyen történetet ismerünk magunk is?! Azoknak a szereplői tán meg voltak rontva?
 Téby Zita és Tóth Simon Ferenc. Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu |
Mégis megbicsaklik az előadás ígérete, félidőtől a melodráma kezd snassz lenni, földre húzza a műfajjal járó gravitáció. Megcsalás, veszekedés, kibékülés – kissé esetlenül követik egymást a jelenetek, ahogy a feloldó megoldás, az ártatlanságot (legalábbis annak illúzióját) visszahozó gyerekek születése is kissé erőltetettnek, sőt példázatosnak hat. Az elején említett két szint fut-fut, de valójában mégsem találkozik: az elvont absztrakt marad, a prózai pedig nem tud konkrét eseteiből kiemelkedni. Villanások azonban akadnak: jól pörgő és meglepetésekre képes dialógusok, Fábián Gábor – már máskor is megcsodált – bepirosodása, Téby Zita német eladókisasszonya vagy Koblicska Lőte flegma terhesség-vallomása. Nekem mégis leginkább Tóth Simon Ferenc kicsit korrupt, dörzsölt, nyilvánosan megcsalt és megalázott karakterének fordulata maradt meg. Azé a palié, aki folyamatosan fut bele a pofonokba és a visszautasításokba, de a végén mégis megcsillan előtte valami. Vak tyúk is talál szeget: az ígéretes numera lehetőségétől mintha egy pillanat alatt vetne le magáról minden eddigi rosszat. Nem könnyű neki, végül is a haverja gyerekét neveli, most aztán jól megcsalhatja a feleségét, ezzel némileg törleszthet. Előre nyalogatja a keserű mézt, az arcán látszik, milyen édes az neki.