A valósággal foglalkozni színpadon egyszerre veszélyes és szükséges mutatvány. Veszélyes, hiszen a színházba járók közül sokan – érthető okokból – szabadulni igyekeznek néhány órára a valóság szorításából, magyarán nem kíváncsiak arra, hogyan lehet többé-kevésbé elemelt módon beszélni arról, ami a színháztermen kívül velü(n)k történik. És mégis szükséges: a saját közönségét felnőttként kezelő, magukra és nézőikre igényes színházaknak egyszerűen muszáj reagálni a kint zajló folyamatokra, ha másért nem, hát azért, hogy legalább az egymással szembenálló nézőpontokat tisztázzák. A jó színházra igaz megállapítás, miszerint kérdezni kell, nem pedig válaszokat adni, itt fokozottan érvényes: a néző csak így válhat – legalább virtuálisan – cselekvő részévé egy róla szóló történetnek.
 Jelenetek az előadásból |
Márpedig, úgy látszik, Gianina Cărbunariut kizárólag olyan történetek izgatják, amelyekben magunkra ismerhetünk, még ha a felismerés olykor (vagyis legtöbbször) kellemetlen pillanatokat okoz is. És az előzmények több mint ígéretesek voltak: a magyar nyelven jelenleg két helyen látható Stop the tempo! bukaresti kallódó emberei mögé a szerző könnyed profizmussal skiccelt globális apokalipszist. A marosvásárhelyi-bukaresti koprodukcióban készült, fesztiváldíjas 20/20 már szűkebb közösségre fókuszált, amikor az 1990. márciusi, vásárhelyi véres összecsapásokról román és magyar színészekkel gondolkodott és gondolkodtatott. És idevág az emigráció traumájáról beszélő mady-baby.edu, meg az éppen a Münchner Kammerspielében játszott, a cinikus emberkereskedelemről szóló Sold out.
Mindezek után semmi meglepő nincs abban, hogy a kolozsvári színház új stúdiótermében Cărbunariu és többnyire fiatalokból álló csapata Verespatak – fizikai és politikai vonalon címmel dokumentarista színházat prezentált. A módszer a korábbi darabokhoz-előadásokhoz hasonló: múlt nyáron az alkotók a helyszínen, a római idők óta aranybányászatból élő Verespatakon, azaz Roşia Montanăn tájékozódtak. Bár a magyarországi médiumok főleg a Tiszán levonuló ciánszennyezés kapcsán írtak Verespatakról, a történetnek más vonatkozásai is fontosak. Dióhéjban a lényeg: egy kanadai cég akart itt aranybányát nyitni, több száz munkahelyet biztosítva ezzel (meg nyilván a maga tisztes hasznáról sem megfeledkezve), ám ennek nagy ára lett volna. Gyakorlatilag a helyiek múltját, jelenét, ezáltal pedig a jövőjét kívánták ugyanis végképp eltörölni: a házakat felvásárolták, a történelmi emlékeket lerombolták volna – mindezt pár száz tonna aranyért és ezüstért.
Mibe kerül egy élet? – mintha a közel háromórás előadás erre az egyetlen, csökönyösen újra meg újra, olykor ügyesen, mert húsbavágóan, legtöbbnyire viszont kevésbé izgalmasan feltett kérdésre keresné a választ. A helyi lakosokkal készített interjúkból a dramAcum csoport tagjai, Peca Ştefan, Andreea Vălean, Radu Apostol és Cărbunariu írták meg a darabot, melyet az utóbbi három jegyez rendezőként. A választott munkamódszer a színészek személyes érintettségét messzemenőkig felhasználja. Az előadás legszebb, legerősebb pillanatait éppen azoknak a kortól, nemtől, háttértudástól függetlenül átérezhető jeleneteknek köszönhetjük, melyek a hangzatos, nemzetközi tiltakozást is kiváltó címlapsztori mögött felsejlő emberi sorsokról tudósítanak.
Olyan emberek sorsáról, akiket a haladás (meg a pénzszerzés) jegyében egyszerűen elfelejtettek megkérdezni arról, hogy ők valójában mit akarnak: menni vagy maradni? Lehet, sőt biztos, hogy nincsenek meg a megfelelő szavaik, nem sorolják a vonatkozó paragrafusokat, ezért aztán nem is tudják megvédeni a tulajdonukat, a rongyos életüket, de érzéseik (még) maradtak.
Például az „igazi” és a „fattyú” fiával perlekedő vénembernek, akinek a feje fölül felvásárolták a házát, s akinek minden kételye eloszlik abban a pillanatban, amikor a cég román (majd kiderül, hogy persze magyarul is beszélő) megbízottja beállít a nagy zsákokba gyömöszölt négy és fél milliárd lejjel. A területvédő ökoterroristának és öccsének is, akik bár szándékosan maradnak csak kétdimenziós karikatúrák, a trágár hőzöngések közben a kitermelés megindulásakor hirtelen megértik, hogy itt nem egyszerűen a vadászterületük megkurtításáról van szó. Az ekkor feltűnő gitározó nyulak és a nagyon is antropomorf, Diánának keresztelt ló már éreztette, hogy nem maradunk a nyitó jelenet szocio irányvonalánál, s a bányamélyben rekedt, a magasból lelógatott, angol-magyar keveréknyelven szövegelő kincsvadászok már egyenesen a transzcendenssel, a hegy gyomrában élő rejtélyes boszorkákkal szembesülnek.
 Fotó: Bíró István (A képek forrása: Kolozsvári Állami Magyar Színház) |
Hiába azonban az izgalmas téma, ha már ezek a jelenetek is a túlbeszéltség és az alulírtság közötti vékony mezsgyén ingadoznak. Az igazi mélyponthoz azonban a közel kétórás első részt követően érkezünk, amikor két, végtelennek tűnő, mert meglehetősen semmitmondó és öncélú szcénában folytatódik a verespataki misszió. Ekkor már mintha a gyengén megírt, s emiatt is egyre nehezebben követhető alapanyaggal egyre kisebb sikerrel birkóznának meg az amúgy szemmel láthatólag elszánt ifjú játszók (Albert Csilla, Buzási András, Cristina Toma, Farkas Loránd, Köllő Csongor és Molnár Levente).
Andu Dumitrescu tere a stúdiószínpad egész területét használja: a szorosan a falakhoz tolt székeken ülünk, legfeljebb két sorban egymás mögött. Elbújni nem lehet: az össztársadalmi szembesítő show szereplői vagyunk – ha tetszik, ha nem. A falak mentén verespataki makettek (elárasztott templom, bányabejárat, lakóház stb.), a jelenetek közben projektorokról futnak animált képsorok, a szereplők verespataki látogatásáról készült fotók, videók. S hiába a vitathatatlan szociális érzékenység, a pontos és felkavaró megállapítások, ahogy lassacskán telik az idő, színházként egyre inkább nem működik a dolog. Sem fizikai, sem politikai vonalon.