A Titanic Filmfesztivál krimi-thriller szekciója, A bűn mélységei, úgy tűnik – minden bizonnyal a fesztiváljáró közönség elvárásainak megfelelően – szakítani próbál a mindössze a műfaj hagyományos zsánereiből felépülő filmekkel. Hollywoodról szó sincs, s ha skatulyázni kéne, a felvonultatott filmek bizonnyal inkább a „szerzői film”-címke alá kerülnének. Argentin/spanyol és izlandi filmjeiben a motiváció, a jellemábrázolás és a nyomozás vagy a rejtőzködés tétje viszi el a történeteket az elemzőbb drámák felé – sikeresebben vagy sikertelenebbül.

Az első nagyjátékfilmjét jegyző, 54 éves Antonio González Vigil Virágzó narancsfákja végtelenül kínos alkotás – érthetetlen, mit keres egy jeles nemzetközi filmfesztiválon, s valósággal új értelmet ad a közhelyszótár fordulatának. Igen: a Virágzó narancsfák legelső képkockájától a legutolsóig az életszerűséggel köszönőviszonyban sem lévő ostoba sablonok hosszú fonata. Már az alapszituáció megdöbbentően elkoptatott: egy pszichológusnő egy kurva segítségére siet stricijével szemben, s véletlenül megöli a férfit, de a hullát sikeresen, tanúk nélkül elrejtik. Eleinte még pislákol némi remény az első bekezdésben tárgyaltakra – a lélekrajz előnyére a krimivel szemben – gondolván: a nő megismerkedik a halott férfi nejével, s mintegy furcsa bűnhődés gyanánt összebarátkozik vele. Ez egészen tisztességes alapanyag volna egy talán nem túl originális, de élvezhető, bonyolult lélektani drámához – ám mint kiderül, a rendező kvalitásai messze nem volnának elegendőek ehhez.

Virágzó narancsfák

Ehelyett a nő éli életét újdonsült barátnőjével, beleszeret az ügyében nyomozó rendőrbe, és örömmel konstatálja, hogy senki nem gyanít semmit. Mindez pedig addig megy így, amíg a rendező is rá nem jön: tíz-tizenötször olyan hosszúra nyúlt a felszínes „történetszál”, mint tán indokolt volna. De az unalom itt a legkisebb gond: Vigil közhelyei egyszerűen bántóak, szó szerint idegessé teszik a nézőt. A pszichoanalitikus lakásában például arany Freud-szobor van, rendelőjében pedig Freud-alakú az óra; betegei ellenben rövid elemzéseket szavalnak fel önnön problémáik mélyebb rétegeiről, mire a doktornő olyanokat felel, mint „Több kultúra kéne az életébe” – mindez épp olyan, akárha egy tizenhat éves kamasz próbálkozna forgatókönyvírással. S a kamasz hangsúlyozottan hímnemű – ráadásul nagyon vágyik már egy nőre. Más motiváció ugyanis nehezen elképzelhető, ami rávenne valakit arra, hogy olyan életszerűtlen ostobaságokat vessen papírra és filmvászonra, mint Vigil. Ilyen például az, amikor a friss barátnők kijelentik, legyen bár egyikük férjezett – mi már tudjuk: özvegy – negyvenes, megérdemlik még a bulizást. Ezért elmennek egy férfisztriptíz-bárba, kurjongatva fenekeket fogdosnak, majd – bár heterók – egy éjszakára azért összejönnek. Épp ilyen jellemző az életre a barátjához nagykabátban érkező nő „toposza” is, aki „Hoztam egy kis meglepetést”-felkiáltással ledobja malaclopóját, s lám, alatta csak csipkekombiné van. Ahogy azt a kis Antonio elképzeli.

A Virágzó narancsfák analizálni próbáló narrátoránál mindenképp sikeresebben kísérletezik a bűn indokoltságának és a gyilkos motivációjának érzékletessé tételével az izlandi Vérvonal. Baltasar Kormákur filmje is klasszikus krimiként kezdődik: holtan találnak egy addig zárkózottan élő férfit, s a gyilkosság látszólag minden különösebb motivációtól mentes. A nyomozás – egy fénykép révén – hamar egy harminc évvel ezelőtti bűnesetig nyúlik vissza, újabb és újabb szálak válnak láthatóvá, melyek viszont inkább elterelik a nyomozó figyelmét, mintsem hogy segítenék a gyilkos felkutatásában. S mivel bűnügyi filmről szólva igen nagy illetlenség a gyilkos kilétére utalni, a bonyolult és az utolsó percekig homályos történetből ennél nem is fedhető fel sokkal több.

Vérvonal

A Vérvonal megrázó – és úgy is ábrázolt – képekkel indít (s jó ideig úgy tűnik, ez nem áll összefüggésben a gyilkossággal): egy csöpp kislány talán utolsó szavait halljuk, s már csak a hullaházban látjuk viszont, ahogy szép ruhácskába bújtatják, majd ahogy párnás koporsóba fektetik, és a mélybe eresztik – mindezt karénekkel súlyosbítva. Mélyen megindító jelenetsor, s az apát adó színész is remekel – a rendező nem bízza a véletlenre, hogy érthetővé váljon a néző számára is a tragédia tényleges súlya. Mert ez kulcsfontosságú: a genetikai kutatóintézetben dolgozó apának szembe kell néznie azzal, hogy kislánya halálának igenis van felelőse, s az nagyon is földi, nem pedig metaforikus csatornákon keresendő. Ráadásul – természetesen – mindez összefügg a meggyilkolt férfi és a harminc éves bűntett történetével.

Ebben a felfoghatatlan és az ember által elviselhetőnél sokkalta nehezebb tényben van a film legfőbb ereje – ám ez csak az elemző számára egyértelmű, a Vérvonal maga nem ezt sugallja. Erősen túl van ugyanis hangsúlyozva a semmiképp sem elhanyagolható, de klasszikus értelemben véve részben mégiscsak vakvágányon futó nyomozás folyamata. Ez pedig semmiképp sem használ a filmnek: egyrészt az arányok borulása meghiúsítja, hogy a megzavarodott apa által igazi, sötét katarzist nyújtson a film (mivel így nem ő az igazi főszereplő), másrészt a pergő események néha túlontúl gyorsak, nehezen követhetőek. Továbbá felvetődnek olyan kérdések is, melyekről sokáig nem tudni, fontosak-e vagy sem – az összhatás pedig kissé fejzsongító, s a filmvégi csúcsponton nehéz arra koncentrálni, amire valóban kéne.

Komoly és érdekes kérdéseket vet fel a Vérvonal, s üdítő a klasszikus krimi, a tudomány és a lélekrajz ötletes vegyítése, melyet ráadásul jó jellemeket adó jó színészek tolmácsolnak – ám a rendezőnek vagy a dramaturgnak még néhány áldozatot kellett volna hoznia az alapanyagul szolgáló regény megfilmesítésekor, hogy egyértelműbb legyen, a történet mely szegmense köré akarták felfűzni filmjüket. Mert így az szép fonat helyett néhol csomókra emlékeztet.

Kapcsolódó cikkünk: 15. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál (A támogatás adatait ld. ott)

Vö. Szíjártó Rita: Virágzó narancsfák
Bujdosó Bori: Valami bűzlik Izlandon / Vérvonal