 Váncsa Gábor és Formán Bálint |
A kaposvári Mohácsi-osztály előadásának színlapja leszögezi: az alkotók elsősorban a szerepekben gondolkodnak, ez pedig cseppet sem meglepő, tekintve, hogy bizonyos Luigi Pirandello ugyanígy tett pompás életművében. A Hat szerep keres egy szerzőt (más fordításban: Hat szereplő szerzőt keres) című munkája – amelyből a fenti idézetet is vettük – például mind esztétikai, mind dramaturgiai értelemben az oeuvre csúcsa, hiszen többszörös áttétekkel csúsztatja egybe a valóságos valóságot a virtuális valósággal (lásd: színház), a virtuális valóságot pedig a még virtuálisabb valósággal (lásd: színház a színházban). A dráma egyszerre nehéz és szép feladat elé állít rendezőt, dramaturgot, színészt egyaránt: előbbiekre az összetett cselekmény pontos, értelmes felvázolásának terhét rója, utóbbitól pedig az egymásnak sokszor homlokegyenest ellentmondó karakterek igazságaiba való bele-beleugrást, még inkább a szerepkontúrok mögött fölsejlő erős és hiteles személyiség megjelenítését várja el.
Kocsis Pál, a kaposvári színház vezető színésze és a játszók mesterségtanára inkább szakszerű lebonyolítója, mintsem értelmezője a szövegnek – így rendezője az előadásnak. A középen csupa dobogókból, jobbra-balra egy-egy kisszínpadból épülő térben elsősorban a nagyszerű helyzetek megteremtésének igyekezete kamatozik, a megszólaló mondatok – Pirandello imitt-amott Mohácsi-idézetekkel és saját mondatokkal megtűzdelt bölcseleti hangoltságú, erősen fragmentált szövege – időnként üresen, jelentés nélkül szállnak el. Ez nagyban változtat az eredeti darab irányain, szándékain és következményein. Nem a szerepek és/vagy a szereplők szerző utáni kétségbeesett vágya sejlik ki az előadásból; nem a szerző által félbehagyott klasszikus színdarabszerű színdarab, vagyis a rögzített szerepek kényszerének írói elutasítása válik az értelmezés kulcsává; hanem akarva-akaratlanul Pirandellónak az egységes karaktereket megtörni igyekvő eljárása érvényesül. Így a darab struktúrája, melynek szakadozottságában kellene egésszé összeállnia, sérül, s az előadás jól megoldott helyzetek élvezetes, de különösebb jelentés nélküli sorozatává válik.
 Vitányi-Juhász István, Lovas Rozi, Boros Anna és Kiskamoni-Szalay Lilla. Fotók: Gőzsy Gáborné |
Kérdés, hogy jelent-e ez bármiféle problémát. Jelen esetben aligha, hiszen vizsgaelőadást nézünk, melynek célja nem az, hogy a rendezői erényeket és eredetiségeket állítsa reflektorfénybe, hanem hogy a játszók erősségeire koncentráljon. Az egyetemi stúdiumok vége felé a tét egyre komolyabb: elsőnek ott van mindjárt a színészi pályakezdés lehetségessége, s a kaposvári színészképzést irányítók fontos gesztusa, hogy tanítványaik munkáit időről-időre Budapesten is megmutassák. Jelen produkció Merlin színházi vendégjátékát például több színigazgató, művészeti vezető látta – s ha már látta, szerződtetni érdemes növendékeket láthatott.
Kürti Pál 1926-ban a Pirandello-mű magyarországi bemutatója (rendezte: Max Reinhardt) után így értékelt a Nyugat hasábjain: „A Vígszínház előadása szétbomlik művészeinek egyes ábrázoló-bravúrjaira.” Ilyenekben pedig a kaposvári egyetemisták produkciója is bővelkedik: Lábodi Ádám nagy és még nagyobb kitörésekből építi fel a vértolulásos rendező karakterét, s alakítását éppúgy árnyalatnyi távolságtartás és önirónia jellemzi, mint Lovas Rozi színésznőjét. Mindketten érzékletesen és optimális civilséggel játszanak civilt, csakúgy, mint a színházi mindenest – díszítőt, világosítót, hangosítót, kellékest, rendezőasszisztenst, satöbbit – adó Formán Bálint. Porogi Ádám folyton láb alatt lévő, lomha, el-elmélázó, Váncsa Gábor túlvilági szenvtelenséggel járó-kelő, Boros Anna a szenvedélyesnél is szenvedélyesebb, Decsi Edit az idegennél is idegenebb szerepében. A Keresztény Tamás játszotta színész hol duzzogásával, hol bemondásaival erősíti önmaga kívülállóságát a társulatban, Kiskamoni-Szalay Lilla és Vitányi-Juhász István marionettszáma a színházi köd finom pellengérezése. Ám a tíz fiatal mindenekelőtt összjátékban alkot maradandót. Koncentrációjuk, egymásra figyelésük, összecsiszoltságuk egyre inkább társulatnak engedi sejtetni az együttest – ami személy szerint egyáltalán nem volna ellenemre való konstrukció.