Erre az alapvető nézői igényre épül a Dreamworks legújabb animációs vállalkozása, a Megaagy, amelyben az amúgy főállású gonosztevőként praktizáló főhős azzal a műfaji alaptézissel szembesül, miszerint a rosszfiú soha nem menti meg a világot. Merthogy ő inkább azon fáradozik, hogy leigázza és/vagy elpusztítsa azt, hasonlóképp a nemezisét, illetve annak jónőjét. A nőt, akit ő soha nem kaphat meg, amíg világ a világ. Persze, ki tudja, lehet, hogy ezúttal mégis.

Megaagy

Megaagy egy távoli bolygó utolsó túlélőjeként, még csecsemőkorában egy űrkapszulában érkezik a Földre, ahogy mellesleg örök ellenlábasa, Metroman is (csak ő annak a bolygónak a szomszédjáról), ahol aztán elkezdődik örök rivalizálásuk. Ádáz harc ez, aminek persze fele se tréfa, de valójában mindketten tudják, a másik végső elpusztítása egyben a móka végét is jelentené. Szükségük van egymásra, mint fénynek a sötétségre, és fordítva – ez nem valami nagy nóvum, de azt már érdekes látni, amikor mindezt Megaagy a saját bőrén tapasztalja. A film első pár percében ugyanis nagy meglepetésre sikerrel jár rút terve: Metroman, a régi iskolatárs, akit minden városlakó imád, aki dúsgazdag szülők fogadott gyermeke lett (míg Megaagy már megérkezésekor végzetszerűen a helyi börtön falai közt landol), akinek tök jó csaja és szuperképességei vannak, váratlanul (talán kissé túlságosan is váratlanul) az őt éltető tömeg szeme láttára  – meghal.

A Madagaszkár-filmeket jegyző Tom McGrath mozija ekkor kezd beindulni. Míg a néző azon gondolkozik, hogy most akkor miről is fog szólni ez az egész, ha nem kettőjük küzdelméről, Megaagynak egy számára szokatlan élethelyzettel kell megbarátkoznia: győzött. De hiába övé az egész város, győzelmét nincs kivel megosztania (Mignon, hűséges, ám lassú észjárású familiárisa, barátja, komornyika. aki mellesleg egy robottestű beszélő hal, nem elég szórakoztató társ), magányos, mint egy agresszív óvodás az elnéptelenedett homokozóban. Depressziójából pedig két minden eddiginél veszélyesebb dolog származik. Egyfelől teremt magának egy új, kissé talán túl erős ellenfelet, akinek sajátos elképzelései vannak a szuperképességek kiaknázásáról, másfelől rátalál a szerelem.

Metroman

A Megaagy az utóbbi évek egyik legszórakoztatóbb animációs mozija, ami attól igazán nagy bravúr, hogy ha szigorúak akarunk lenni, nagyítóval sem találunk semmi eredetit benne. Az alkotók nyilván látták a Hihetetlen családot, tanultak a Watchmen posztmodern képregényuniverzumából, és feltehetőleg ismerik a három Whedon (Joss, Zack és Jed Whedon) kisköltségvetésű televíziós minisorozatát, a Dr. Horrible’s Sing-Along Blogot. A Dr. Horrible műfaját tekintve musical-tragikomédia, amelyben a leginkább Barney Stinsonként elhíresült Neil Patrick Harris alakítja azt a gonosz tudóst, Dr. Horriblét, aki beleszeret ellenlábasa, Captain Hammer csajába, aki viszont beleszeret a civil Dr. Horriblébe, mit sem sejtve arról, hogy a mosodában megismert srác a pasija legádázabb ellensége.

És ha már olyan hétköznapi dolgoknál tartunk, mint mosoda! Valójában semmi más nem működteti a Megaagyat (ez úgy látszik, ide elég is volt), mint a hétköznapok banalitása. Az, hogy senki sem fekete-fehér, a gonosz(kodó) űrlény is ember, a szuperhős is szeretne visszavonulni, olykor dalokat írni, szakállt növeszteni, a szerelembeesés pedig nem úgy megy, hogy a repülő, maszkos idegen felreptet a város felé és onnantól kezdve jártok.

Roxanne (A képek forrása: Port.hu)

A Megaagyban egyenes adásban ég be a címszereplő, a sorozatosan elrabolt tévés bemondó okosságával alázza a páratlan intelligenciát, míg az ősellenségek két várospusztító csetepaté közben már-már régi haverokként tudják megbeszélni, hogy kivel mi az aktuális helyzet. A hatást fokozza a klasszikus űrlényes sci-fiket (Világok harca), vagy a Godzilla-filmeket (pl. Godzilla vs. Mechagodzilla) idéző látványvilág, az ügyesen – habár némiképp tán a Vasember tökösségét elirígyelve – összeválogatott zenék a Guns N’ Roses-tól az AC/DC-n át Michael Jacksonig, és nem utolsósorban a bivalyerős hanggárda: Will Ferrell (Megaagy), Tina Fey (Roxanne), Brad Pitt (Metroman), Ben Stiller (Bernard) és a többiek, amiből sajnos a szinkronizált verzióban semmi nem marad.

A Megaagy nem az animációs filmek Keresztapája, de még csak nem is a Jurassic parkja. De nem is annak készült. A Megaagy csupán egy kedves, okosan megírt ökörség az osztály népszerűtlen srácáról, egy sanyarú sorsú magányos balfékről, aki mindezek ellenére képes minden korosztályú mozinézővel elfeledtetni magáról, hogy gigantikus koponyamérettel, lila bőrrrel, és ripacsságra való hajlammal verte meg a sors. Ne lepődjünk meg, ha a végén tulajdonképp bírjuk. Miként a filmet is.