Az Üvegtigris valami hasonlót célzott meg 2001-ben az „Ízirájder, öcsém!”-mel. Ez utóbbi is szólás-mondássá vált, melyben egy új, de mégis tipikusan magyar életérzés fogalmazódik meg. Persze már nem a Tanúból megismert büszke magyar – „Kicsit sárga, kicsit savanyú, de a mienk!” –, hanem a (vad)nyugat szabadságvágyától túlfűtött. Csoki állandóan Ámerikáról álmodozik, mint ahogy Lali is, az Üvegtigris nevű büfékocsi tulajdonosa. A 2006-os második rész ott folytatta, ahol az első abbahagyta: a hat jól megtalált figura – a még nem említettek: Gaben, az autónepper, Róka, a piti csencselő; Sanyi, a félnótás hajléktalan; Cingár, a szaxofonos okostóni – kicsiny, poros és unalmas hétköznapjait tálalta vicces formában. A most mozikba kerülő harmadik rész azonban valóban egy nagy ívű történetet húzott a karakterek fölé: amolyan átértelmezett Tévedések végjátékát.
Lali belefáradva a kis magyar életébe és a büfékocsi nyújtotta szűkös térbe, kihasználva egy váratlanul kínálkozó alkalmat beveti magát egy Bentleybe, felszedi vele az első útba eső vörös ruhás bombanőt, hogy végre megélhesse álmait, luxuskivitelben.
Az Üvegtigris 3. éppen annyira szerethető, mint az első és a második rész volt. Akkor mi a gond mégis? Valójában a jegyet váltó nézők nem a filmet nézik, hanem a karaktereken vagy a karakterekkel nevetnek. Ha innen nézem, akkor nem is olyan nagy probléma, ha kicsit egyenetlen a ritmus, ha néha leül a dialóg és vele együtt a jelenet. Sőt, az sem zavaró, hogy a megrajzolt történet, mint valami kifeszített színes vászon, le-, vagy inkább elválik a karakterektől. Emancipációm megtagadva még azt sem hánytorgatom fel, hogy a „nő mind azt akarja” klisé érvényesül itt is. Hogy csalódva vagy csalatva akarja, ez csupán lényegtelen körítés.
Ha onnan nézem a filmet, hogy a nagyszerű színészek – Rudolf Péter, Csuja Imre, Szarvas József, Reviczky Gábor, Gáspár Sándor és Horváth Lajos Ottó – milyen odaadással és szeretettel bújnak újra és újra ezekbe a karakterekbe, akkor megint van mit nézni a moziban ülve. Nincs szükség werkfilmre és a kihagyott jelenetekre, nincs szükség a sablonszöveges interjúkra, hiszen világosan látszik, hogy ők milyen jól szórakoztak.
 Rudolf Péter a filmben (A képek forrása: PORT.hu) |
De talán éppen itt van a hiba. Hogy ők, akkor és ott nagyon jól érezték magukat, és elhitték, hogy ettől itt és most a mozinéző is jól érzi majd magát. Elfeledkezve arról a nüansznyi különbségről, hogy nem mindegy ám, hogy valaki valóban vicceseket mond, vagy csak viccesen próbálja elmondani a valamit. De még az is lehet, hogy észrevették, és éppen ezért folyik gőzerővel a kultfilm-image-építés, amihez egyelőre nem találtak jobbat, mint az „Itt mindenki hülye? Itt? Mindenki.” elég lapos poént.
Pedig az a hat karakter nagyon ki van találva. És hogy ez milyen sok, ahhoz jusson eszünkbe, hogy mondjuk Charlie Chaplin egy egész életművet épített fel egyetlen karakterből. Rowan Atkinson sem tágít Mr. Beantől. Bár ez utóbbi karakter eddig még nem teljesített igazán jól játékfilm hosszúságban, azonban a toprongyos csavargónak sikerült, ráadásul többször is: A kölyök, Cirkusz, Aranyláz, Modern idők, Nagyvárosi fények, A diktátor. Tehát filmtörténeti jó példa van arra, hogyan lehet karakter köré történetet szőni.
Ehhez persze az ötleteken és az improvizáción túl kell valami plusz. Mondjuk valami nagyot, vagy csak egy egészen kicsit, gondolni is az életről, egy adott helyzetről, arról a közegről, amelyben létezünk. Egy filmet nem lehet beugrósként levezényelni. Nem azért, mert a Beugró nem jó, hanem azért, mert más műfaj. Az egyik színházi, a másik filmes. Az egyikben egy üres színpadot kell belakni, a másikban egy telezsúfolt valós térben kell észnél lenni. A színpadon úgy kell játszani, hogy az utolsó sorban ülő néző is lássa, mi történik, a filmen a megmutatást a kamerára kell bízni. Vannak szabályok, amelyeket ha ismer az alkotó, akkor a segítségére is lehetnek. Mert felrúgni is csak akkor lehet a szabályokat, ha tisztában vagyunk velük.
Jó volna, ha a szerethető filmeken túl jó magyar filmek is készülnének. Jó volna, ha a most készülő filmek nem a Tanú-féle savanyúan dacos érzést keltenék bennem, hanem a moziból kijőve végre én is azt mondhatnám: Ízirájder, öcsém!
A film a 42. Magyar Filmszemlén elnyerte a Mozisok Országos Szövetsége által alapított Petróczy Sándor-díjat.