Patrice Chéreau a Louvre terébe Jan Fosse temetőben játszódó szövegét, az Őszi álmot állítja, halott térbe a halált, így a temető és a múzeum, a múlt testei és a múlt képei könnyed analógiát kínálnak a befogadásnak. Richard Peduzzi, Chéreau állandó díszlettervezője, megtalálta a Denon-termet Saint-Bartalemyvel a falon, s a Théâtre de la Ville-ben azt, látszólag változtatások nélkül, újraépítette. Bordó-barna a színház fala, épp megy hozzá a Denon-terem színvilága, a nézőtérre derékszögben elforgatott metszetet kapunk, s óriási ajtókat mindenhol. Gyönyörűséges, uralkodó kép a talált tér újraépített mása, a Louvre-ból kimetszve felmutatja a Louvre értékeit, megidézi a méretekből fakadó szédülést, utal az elmúlt századok összehordott bölcsességére. A talált tér replikája magában is izgalmas új-múzeumi jelenség, az eredeti másolat (the Original Copy) a színházi kommunikációban még ritka, talán csak Ambrus Mária díszlete működött így az Operaházba épített Párizsi udvarral Zsótér Zemlinsky-Schönberg rendezéseiben. 

Valeria Bruni-Tedeschi és Pascal Gregory

Chéreau Fosse-rendezésében is a tér a legfontosabb, ez az éjszakai csend és üresség a múzeumban, ahol a képfeliratok sírfeliratokká válnak, a felborult székek sírok talán. A halálnak és a búcsúzásnak semmilyen konvencionális képét nem kapjuk, mert elég erősen működik a tér árasztotta asszociáció a labirintus, a tévelygés, a múzeum mint panteon, a művészet mint megismerhetetlenség körül, s Fosse szövege tágabb konnotációt kínál így, mintha urnák és halmok között hangozna el.

A múzeumi labirintus átmenetet képez egyik térből a másikba. Az élet átmenet egyik formából a másikba. Chéreau az élőkre cipőt ad, a halottakról leveszi azt, a mezítláb járkálók tehát biztos halottak, akik éppúgy körbevesznek minket, mint a falon lévő festmények alakjai, csak mi semmit sem tudunk róluk. Fosse darabjában szerepelnek élők, halottak és a szerelmesek, akik se élők, se halottak. A Férfi és a Nő a színpadon mezítlábra hord cipőt, szandált, mintha a szerelem nem az élet, de nem is a halál dimenzióihoz tartozna, mert semmi racionális nincs benne, semmi megmagyarázható. Pascal Gregory, Chéreau legnagyobb, legismertebb színésze a Férfi, s ő egészen pontos artikulált ejtéssel, rendkívül gondosan óvott rezonáns hangokkal fogalmazza meg, hogy nem lehet véletlen, hogy régi szeretőjével éppen most és éppen itt találkozik. Az itt és a most, a temetőben és a temetés pillanatában figyelmünket a színházi jelenre irányítja, s Gregory úgy viszi tovább minden helyzetben újrafogalmazott itt és mostját, hogy ő és szeretője, Valeria Bruni-Tedeschi időn, a többiek idején kívüli lesz.

A francia változatban Fosse, akit Párizsban elég fantáziátlanul új-Ibsennek neveznek, két ember testének emlékeit és testének magyarázhatatlan múltbeliségét jeleníti meg. Chéreau-nál Fosse szeretői a jelent keresik, de kapcsolatuk a múlthoz kötött. Ruhájuk, tartásuk, mozgásuk, tekintetük mind átmeneti. A Férfin megkopott, kinyúlt, össze nem illő ruhák, a Nőn óriási táska lóg, mögé bújik, gyűrögeti, kapaszkodik belé. A szerelmesek ápolatlanok, fésületlenek (ezt Valeria Bruni-Tedeschi láthatóan rosszul viseli), kommunikációra képtelenek, elhagyatottak és így megfosztva a társadalmi konvenció illemétől, egyedül, a semmiben vannak. A férfi családja igazi francia család, szépek, tökéletes sminkkel, tisztes polgári attitűddel, ahonnan van értelme azt kiabálni: „Nem érted? A fiad meghal!”, de Pascal Gregory Férfije nem érti, mert máshol van. Átjáróban.

Az előadás tere (A képek forrása: Théatre de la Ville, Párizs)

Chéreau múzeumi sétának rendezi a történetet. Így a történetek helyett a képeken látott arcok és a testek tűnnek fontosnak, egyébként ezt a címet viseli az a kiállítás is, amit Chéreau a Louvre anyagából válogatott össze. A test és az arc itt és most felülírja a történeteket, a Férfi és a Nő teste beszél egymással, szavaik sosem voltak, egymásról semmit nem tudnak, így mi sem érthetjük viszonyukat. Csak érezhetjük, ha követjük őket, mint képeket a falon, itt már együtt vannak, ott most szeretik egymást, ezen a Férfi meghal, azon a Nő a többi Nővel marad. A kép és a test elsődleges kommunikációjának kiemelésére jellegzetesen Chéreau-s megoldás, ahogy Valeria Bruni-Tedeschi gyönyörű lábfejét szép lassan piros zokniba bújtatja. Piros zoknis lábát szandálba csúsztatja, így már korábban tudjuk a véget: ez a Nő nem marad az átjáróban.

Az előadás gesztikusan visszatér Chéreau Intimitás-filmjének kérdéseihez: vajon a testben van-e a szerelem, s a szerelem az érthetetlen és leküzdhetetlen testi vágy? Chéreau egy-egy érintésben, ölelésben, tapogatásban mutatja meg, hogy a test érez, a test emlékezik, a test beszél.

Pascal Gregory mégis az egyetlen, aki a múzeumi séta alatt testével mutatni képes a múló időt. Nem egyszerűen megöregszik, hiszen már az első jelenetében, amikor kis húzós bőrönddel és válltáskával, az átutazó tipikus várótermi felszerelésével belépett elénk, már akkor öreg volt. Görbén, ősz borostával, hajlott háttal csoszogott, majd levette nehezen a cipőjét, mezítláb, fáradtan lefeküdt a földre és aludt. A múzeum-temetőben. Pascal Gregory az előadás alatt kopik meg. Egyre jobban lóg rajta a ruha, egyre halkul a hangja, majd lefekszik a földre. Nagyon hiányzik mellőle az ilyen tudású színésznő.

Chéreau nagy tragédiának rendezi Fosse darabját, és sok mindenben visszatér 2004-es Phaedra-rendezéséhez. Pascal Gregory ott a vesztes Théseus volt Dominique Blanc oldalán. Racine-t is átjáró-páston játszották, az ideiglenesség, a kontextusvesztés uralta azokat a Peduzzi-képeket is. Chéreau már a korai Koltès-rendezéseiben pontozó zenét használt, dallam nélküli, szinte csak egyetlen, főként disszonáns akkordot, mely nem indított semmit és nem is zárt semmit, csak a hangulatot erősítette. A Racine- és a Fosse-tragédiában ez a hang a tér jelölését is szolgálja. A hang jelzi a tér kiterjedését, határait, s mindkét előadásban a hangkulissza a végtelen folyosók, az átjárók vizuális képét tették hallhatóvá. A Fosse-szöveg franciául a l’amour (szerelem) és a la mort (halál) rímhelyzetéből értelmeződik, mindezt a katalán szerelmesdalok fájdalmasan érzelmes melódiái a francia nyelvű előadásban csak erősíteni tudják.

Az előadás a Louvre igazi termében indult. 2010 decemberében a Louvre-replika a Théâtre de la Ville-ben épült fel. 2011 májusában a Wiener Festwochen fogadja be.