Minthogy gyakorta ernyedtnek mutatkoznak a fiatal titánok, s a masszívan konzervatív korszellem is a kipróbáltak iránti tiszteletre int, aligha tetszik meglepőnek, hogy Hollywood újabban némileg nagyobb kedvvel, s olykor az alkatuktól idegen poszton foglalkoztatja veteránjait. Forrongóbb, vagy az újszerű iránt jobban hevülő időkben ritkán játszhattak romantikus komédiát ráncba borult arcú színésznyugdíjasok (Minden végzet nehéz; Egyszerűen bonyolult; Hova lettek Morganék?), amiként a hatvan fölött prezentált öklözések sem számítottak mindig vagánynak (A feláldozhatók).
Manapság azonban a hajlott hát s a csomókban hulló haj majd’ oly kevéssé tetszik deficitnek a főhősi szerepkörben, miként a klasszikus korszak idoljainál John Wayne mackós pisztolyhéroszaitól a Clark Gable-re szabott apás udvarlókig. Talán az Alkony sugárút jövőbéli remake-jében az emlékeibe temetkező, elaggott Norma Desmond is ajánlatokban dúskáló filmszínésznő lehet.
A nyugati parti gerontofília legfrissebb bizonyítéka már címében is a visszavonultakban rejlő potenciálra hívja fel a figyelmet – hiszen a RED (Retired, Extremely Dangerous) szócska a selymesen barázdált arcú főhősünk CIA státuszára és élemedett korát cáfoló képességeire utal. A nett otthonában telefon-flörtölgető Frank (Bruce Willis) egy unalmas éjszakán garmadányi kommandóst talál a konyhájában, s miután elegáns félmosollyal lemészárolja őket, rögvest ismeretlen megbízójuk nyomába ered. De nem ám az alapanyagként szolgáló képregény hősének konokságával, mint inkább könnyű kedvességgel, nonchalant kényelemben. Útközben pedig egykori telefonpartnere, a kelletlen útitársként szolgáló Mary-Louise Parker affektál és hüledezik az anyósülésen, hogy idővel már asszonyi aggodalommal nézzen bevetésre induló jövendőbelije után.
 Morgan Freeman. A kép forrása: PORT.hu |
Az ekként bonyolódó romantikus akcióvígjáték egyúttal a „régi banda” összetrombitálására is lehetőséget ad, s útközben ismét Frank mellé szegődik egykori teljes CIA-csapata. Szép sorjában előkerül az örökké (még a májrák negyedik stádiumában is) megfontolt Morgan Freeman, az aknavetőt plüssdisznóba csomagoló, hibbant John Malkovich, az oroszságát heveny vodkázással hangsúlyozó ügynök, Brian Cox, és annak ex-szeretője, a két bérgyilkosság közt kertjét ápolgató, kecsesen nagymamás Helen Mirren.
Akinek, mi tagadás, felettébb jól áll a kezében az ormótlan gépágyú, amikor a zárlat tájékán egy fehér estélyiben sorozza vele az amerikai alelnököt, de sajnos rögzítenünk kell, hogy ehhez mérhetően érdekfeszítő mozzanatok csak elvétve fordulnak elő a játékidő alatt. Mert bár a fentebb vázolt cselekmény egyaránt bőséggel kecsegtet komikummal és kellő mennyiségű attrakcióval, a RED mindkét fronton csupán közepes szintet hoz. Javarészt ugyan sikerül elégséges feszültséget csiholni a soron következő akciószcénákból, a fáradt humor néha mégiscsak mosolyra bír, ráadásul az impozáns színészgárda némi úrias eleganciát tud kölcsönözni az ostoba történetnek is (Cox és Mirren golyózáporban kivirágzó, régimódi románca különösképpen szívet melengető).
Ámde Robert Schwentke talán túlságosan is bízik sztárjainak sármjában, elvégre filmje valójában teljesen híjával van minden érdemi ambíciónak – így pedig legyen bár mégannyira magabiztosan vezényelt munka, egészében tökéletesen jellegtelennek és súlyosan enerváltnak tetszik. Diszkréten mosolyognak egymásra a megvénült aktorok, sorra hullik az ellen, az akciók alatt pedig dögös zene szól – de a sokadjára elzengett tézis (az tehát, hogy az öreg rókákat nem lehet leírni) a végeredmény alapján aligha látszik tarthatónak.