A velük való találkozás heves, egyszersmind elgondolkodtató beszélgetéseket indukált, melyek kiindulási pontja a magyar és lengyel, illetve szlovák monodráma, egészen pontos megfogalmazásban: egyszemélyes színház közötti jelentős különbség.
 A műselyemlány. Forrás: gardonyiszinhaz.hu |
Míg nálunk a monodráma hagyománya viszonylag újkeletű, s jórészt talán a versestek egyéni műsoraira vezethető vissza, emiatt aztán elsődlegesen irodalmi alapanyagból dolgozik. Elég csak megnéznünk az egri fesztivál magyar programját, amelyben találunk monodramatizált regényeket – Az óceánjáró zongorista legendája, A műselyemlány, És Pacsirta –, egyszemélyesített darabot – Ibusár – és színpadiasított interjút – Pedig én jó anya voltam – is. Míg a mi színházi hagyományunk realista-naturalista alapú, kevéssé absztraháló, addig a lengyel és szlovák színház erősen támaszkodik Szajna, Grotowski, Kantor örökségére, s esetükben az egyszemélyesség az előadások túlnyomó többségében nem csupán a színpadon jelen lévő színész számát, de az előadás létrehozóinak mennyiségét is jelöli. Ezért váltott ki például komoly vitát az Örkény Színház produkciója, A műselyemlány, amelyet bár egy színésznő, Hámori Gabriella ad elő, működtetéséhez komoly háttércsapat szükséges, s nehezen illeszthető be a lengyel és szlovák szótárakban az egyszemélyes színház szócikkébe.
 Nádasy Erika a Camille című előadásban. Forrás: gardonyiszinhaz.hu |
A versenyprogram felnőtteknek szóló magyar előadásai általában legalább másfél órásak voltak. Ez legalább akkora meglepetés volt a külföldi kollégáknak, mint a szövegalapúság. Wroclawban nem ritka a 15-20-30 perc hosszúságú előadás, amelyet az ottani néző teljesértékűnek fogad el. Nálunk ez szinte elképzelhetetlen, de legalábbis komoly feladat lenne meggyőzni a nézőt arról, hogy húsz perc kedvéért öltse fel szép ruháját és váltsa meg jegyét a pénztárban: az élményt mifelénk nagyon gyakran kilóra mérik. Az áthidaló megoldás talán a két-három „felvonásos” este lehetne. Más kérdés persze, hogy a hosszú előadások, pláne az olyan jellegű szövegek esetén, mint például Nagy András Camille-ja, a nézőt jól kimerítik. (És akkor a színészről még nem is beszéltünk.) Az alkotók ráadásul szinte üres térbe helyezték a játszót, tehát sok menekülési útvonalat nem láthatott maga előtt a sok beszédbe belefáradt, a fonalakat el-elvesztő néző, mint az egyébként kiváló színészi játékot. Abba inkább bele se gondoljunk, mi történik, ha nem Nádasy Erikát látjuk, aki koncentrációval, erős jelenléttel, egyáltalán: személyével képes fesztiváldíjazottá hitelesíteni a színpadra kevéssé való darabot.
 Épp most! Forrás: gardonyiszinhaz.hu |
Ha van egy jó történet, szívesen hallgatjuk. Ám ennek a történetnek nem kell lineárisan haladnia, A-ból B-be nyílegyenesen eljutni. Ülünk, olvassuk a Levicáról érkezett Épp most! feliratait (szerző: Jevgenyij Griskovec, aki saját szövegeinek rendszeres előadója), nézzük az előadó Pavel Graust, és próbáljuk összerakni a puzzle darabkáit. Fogalmunk nincs, merre megyünk, mit mutat majd a kép, azt viszont nagyon is érzékeljük, hogy valami nagyon történik és megtörténik. A maga szaggatottságában és töredezettségében a nyelv alkalmatlanságáról szólnak a repülőgépek, a háborúk, a pecázások sztorijai, a ciciscsajok meg Marilyn Monroe – ami épp eszébe jut hirtelen az embernek, ha elkezd beszélni, holott valójában csak annyit akar mondani, hogy szeretlek, vagy boldog új évet, vagy hiányzol. De szerencsére élt valamikor egy Elvis Presley nevű ember, és ha a kazettás magnó gombját megnyomva az ő egyik dala szól, semmi szükség a mi dadogásunkra. Hiszen nincs szó, amit le ne írtak volna, nincs érzés, amit meg ne fogalmaztak volna. Lehet bátran kölcsönözni mástól, máskorról, attól a mese még a miénk. Graus pedig díjat vihet haza.
 Klamm háborúja. Forrás: gardonyiszinhaz.hu |
Nemcsak a délelőtti gyerek-/ifjúsági előadások közül emelkedett ki a Nem akarok többé boszorkány lenni!, valamint a Klamm háborúja. A friss Blattner-díjas Badacsonyi Angéla játszotta produkcióról számos méltatás jelent meg az IV. Országos Gyerekszínházi Szemle kapcsán, a kritikusdíj szavazólapjain is többször szerepelt, s Egerben is díjat kapott. (Fontos megjegyezni, hogy a Monodráma Fesztivál két évad terméséből válogat.) Utóbbi egészen friss bemutató, az alkotók pedig olyannyira frissek, hogy reggel nyolc órakor autentikus körülmények között a Dobó István Gimnázium tanulói, 11-kor pedig a berendezett osztályteremszínház nézői élvezhették Scherer Péter mindenestül lenyűgöző alakítását. A komédia abszurd (tanársors-)tragédiába fordul, Klamm jobb jegyeket ígér, majd fenyeget, hogy végül felvegye a harcot, és beleőrüljön abba. Az előadásban leomlik az a bizonyos negyedik fal színész és néző között, és nem pusztán amiatt, mert a színész folyamatos szemkontaktusban van velünk, néhányunkat fiktív neveken szólít, kezet ráz valakivel, végigsétál a padsorok közt, hanem mert ezt a mindennapi háborút úgy mutatja be egykori, jelenlegi és jövendő tanárnak, diáknak, szülőnek, hogy rájöjjünk: elkerülhetetlen a szembenézés. A Klamm háborúja – szemben az elsősorban kényes témája miatt Wroclawban nagydíjjal kitüntetett Yotammal – nem esik bele a didaxis vagy a szövegbeli-színpadi közhelyek csapdájába. A Yotam, az izraeli Nava Semel darabja egy festőművésznő vívódásairól, félelmeiről szól, akinek egészséges gyereke mellett egy Down-kóros fia is született. Jolanta Jackowska alakítása színészi képességekről tesz tanúbizonyságot, a dráma és az abból létrehozott melankolikus-pszichologizáló előadás (egri díja ellenére) azonban feledhető.
Az öt nap tanulsága pedig egyetlen mondatban sommázható: tessék másképp (is) monodrámázni.