„Piszkos” író hírében áll – nemcsak nálunk és nemcsak a Shopping and Fucking alapján – Mark Ravenhill. Talán ezért lett az 1999-ben írott Some Explicit Polaroids magyar címe – Olasz Krisztina rámenős, jól mondható fordításában – az izgatóan csengő, de magát nem tárgyiasító Piszkos fotók. Ugyan – az eszköz is jelzi az idők szelét az alig évtizedes drámához képest – mobiltelefonnal valóban fotóznak az előadásban, mégsem eredeti értelmében fontos a felvétel és más egyéb fénykép. Egy sajátos állapot, terméketlen poszt-helyzet tűnik fel a darab beszűkített horizontján.
Arról hoz hírt, hogy – többször elhangzik – az angry young men, a dühös fiatalok indulatokban tobzódó, iránytalanul mozgékony, ön-, társ- és közösségpusztító, viszont legalább őszinte világa oda, a mai középkorú nemzedék praktikus karriertervekbe feccöli energiáit, míg az ezredforduló ifjúsága keménykedésbe csomagolt felelőtlenséggel, önfeladással, érzelmi gyermekként él.
 Jelenetkép |
Ravenhill az angol olvasó, néző számára egyértelmű, a magyar közönség egy részének ugyancsak ismerős párbeszédet folytat a Dühöngő ifjúság (más, pontosabb címén: Nézz vissza haraggal) 1955 tájáról datálódó örökségével, John Osborne-ék egykori gárdájával és dramaturgiájával, s nagyjából meg is van az ütőképes drámatechnikája és öklelő nyelvezete ahhoz, hogy esztétikailag vitakész, formálásmódjában korszerű legyen. Németh Ákos, a rendező biztos kézzel dolgozott a mindössze hat figurát egymás felé és egymás felől különböző szociális szférákba csúsztató anyagon. Gyors, nesztelen, félsötét átkötések tagolják a díszítésekkel nem élő jeleneteket Szlávik István belső fénytüzű kazettás dobogókra szorított, elsikló élektől diszharmonikus, a minimalizmusból olykor jelképességbe kapcsoló díszletében. Ruttka Andrea jelmezeinek van bátorságuk tanúsítani, hogy az elembertelenedő érdek- és drogkáoszban is futhatnak finom vonalak (a női főszereplő átmeneti kabátja szabásának köszönhetően például) s a lepusztulásnak is lehet fonák eleganciája, időnként keserű humora (mint azt a homoszexuális fiúk szerkója, illetve a korábban a csupán emlegetett leszbikus lány által hordott, most a férfi főszereplő testén pompázó, flitteres melltartó-rajzolatú fehér trikó bizonyítja).
Mivel a Piszkos fotók helyzetjelentés-színmű, cselekménynek, konfliktusnak elegendő annyi, hogy az immár középkorú Nick – politikai merényletért kimért hosszú büntetésének letöltését követően – volt szerelméhez (és felbujtójához), Helenhez térne vissza, majd a kislány-bölcselő rúdtáncosnő, Nadia mellett keresné a helyét, de sem az elvirágzóban levő, potenciális parlamenti képviselőnő, sem az állandó véres megveretés mártíriumát koravén filozófiával vállaló prostituált nem tud értelmet adni az életképességét erőnek erejével – valójában fűhöz-fához kapkodva – bizonyítani igyekvő férfi próbálkozásainak. Nick, aki még a dühösek uszályában volt dühös, lekésett önmagáról; s nem nagy kár érte.
 Nagy Enikő és Bozsó Péter (A képek forrása: Budapesti Kamaraszínház) |
A szokatlanságában is szimpla szituációt, a látszólag húzósan extrém alakokat karakterrel, játékkal kell felturbózni, s ez nem azoknak sikerült a legjobban, akik a tapsrend szerint utoljára, főhősként hajolnak meg. Nagy Enikő (Helen) hűvös céltudatossága a várhatónál is üresebb álca; Bozsó Péter tétován sodródó Nickjéről nem hihető, hogy ő verte nyomorékká (a Törköly Levente játszotta, nem elég súlyos hatású) Jonathant. Viszont Stefanovics Angéla kis vonaglások közepette magában gubbasztó, lelke legmélyén kifürkészhetetlen Nadiája jól kimunkált jelenség, Tim és Victor szerepében pedig Szűcs Péter Pál és Csadi Zoltán kitűnően rátalált a homokos pár alá- és fölérendeltségi viszonyaira, ellentétes önképének rezdüléseire. Szűcs hangoskodó szögletessége az érzelemnélküliségre felesküdött AIDS-es nihilista inkább a halált, mint a gyógykezelést vállaló döntését készíti elő, az olvadékonyabb, narcisztikus (orosz) srácot Csadi a testimádat táncnyelvébe simítja.
A darab elég sokfelől kikezdhető, az említett időbeli átjátszatás kis pontatlanságai miatt is, Németh Ákos azonban jól érvel a saját színműveihez valamelyest rokonuló dráma értékei mellett. Az alakok horizontálisan és vertikálisan hasogatják a teret. Rúdra fonódnak, zuhany alatt áznak, fejjel előre, diagonálisan hevernek, botra támaszkodva fagynak magukba. Ki, mikor, miként. Nincs az a düh, s a düh helyett sincs semmi, ami még tartást adhatna bármelyiküknek is.