 Méhes Csaba |
Gold Bea és Méhes Csaba kétszemélyes előadásának már a címe is olyan, mint sok Magritte-festmény: komikusan morbid, többértelműsége pedig a jelentések analizálására sarkall. Vég veled! – benne van a vég és az ég, az érzelmes búcsú és a durcás faképnél hagyás, benne van a veled és a nélküled is. Hétköznapi szófordulat, egy apró változtatással megbolondítva. Ahogy René Magritte festményeinek témái, úgy Gold Bea előadásának szereplői is teljesen hétköznapiak. A hatás, a többlet a belga művész alkotásain és a MU Színház színpadán sem abból adódik, hogy mi az, amit látunk, hanem abból, amilyen kontextusban és viszonyrendszerben látjuk azt. Emberek arc nélkül, tükrök csalfa tükörképpel, ablakok váratlan kilátással, éjszakai bárányfelhők, a háttér által eltakart előtér. Talányos jelenések, megfejtendő jelentések.
A Magritte-művek befogadási mechanizmusát és egyben a festő egyik fontos témáját is kölcsönvéve Gold Bea nyomozásra invitálja közönségét. Az első jelenetben Méhes Csaba detektívként keménykalapban és viharkabátban tanulmányoz egy földön fekvő madártollat, majd precízen felméri a helyszínt egy mérőszalag és egy nagyító segítségével is. Valami nem stimmel, itt valami történt, méghozzá valami rendellenes – ülteti el a gyanút a nézőben. Az ismert festményeket katalógusszerűen megidéző jelenetekből kibontakozik egy férfi és egy nő története, akik összeházasodnak, aztán összevesznek, a nő talán meg is hal, legalábbis a férfi számára, de kísérti azután is. Végül, ahogy érkeztek – a színpad két szemközti oldaláról, egymásnak háttal -, úgy is távoznak.
 Gold Bea és Méhes Csaba |
Gold Bea és Méhes Csaba az unalmas párkapcsolati krízis-sztoriból a Magritte-képekről elcsent kellékek és beállítások segítségével, megkapó karakterformálással és számtalan vizuális ötlettel, geggel csinál izgalmas zenés, táncos börleszket. Még ha részekre tördelve, a kronológiát nem feltétlen követve is tálalják a cselekményt, a hangsúly mégis sokkal inkább a történetmesélésen és a karakterek bemutatásán van, mint a táncon. Bohózatba illő kergetőzés, beszédes arcjáték és villanásnyi statikus beállítások jellemzik az előadást, amelyekbe mint egy revübe vagy zenés színdarabba illeszkednek a táncos betétek. A táncosok csetlő-botló mutatványos bohócokként, egymás tagjait ide-oda rakosgató bábokként mozognak Hugues Le Bars ironikus, eklektikus muzsikájára. A francia kortárs avantgárd zeneszerző – többek között Béjart kedvelt komponistája – bájosan egzaltált dallamvilága, a keménykalapok, az egyforma férfiruhába öltöztetett férfi-nő páros látványa megidézik a némafilmek, a kintornástól hangos vásárok, a füstös párizsi kabarék, de talán még a brechti songok hangulatát is.
És ahogy a Magritte-képeken is, itt is minden és mindenki egy kicsit máshogy működik, mint megszoktuk. Az ernyőnek csak fogantyúja van, ernyője nincs. A borospalackból piros és fehér por folyik, a kalap megáll a levegőben, a tükörkép hátat fordít a valóságnak, a galamb a függőleges felületen sétál. Az a meglepő, ha valamit rendeltetésszerűen használnak, így a közönség azon neveti el magát, amikor Méhes nemes egyszerűséggel beleharap az almába, amit a kezében tart. Valójában onnantól kezdve, hogy a férfi és a nő háttal egymásnak, ijedt és fájdalmas kiáltások közepette beletántorgott a másik életébe, mintha kizökkent volna rendes kerékvágásából az élet. Az “én”-ből “te meg én”, sőt “mi” vált. Egymás torz tükörképeivé válnak, ugyanúgy képtelenek egymástól szabadulni, mint a másik nélkül létezni.
 Gold Bea. Fotó: Puskel Zsolt (A képek forrása: PORT.hu) |
Méhes Csaba nyakkendőcsomójának akkurátus helyreigazgatásával mintha azt remélné, a kizökkent világban is rendet tud teremteni. Mint egy elfuserált utazó ügynök, bőröndjével a kezében újra és újra útnak indul, máskor futva kerget egy fehér műgalambot. De a bőrönd helyére élő poggyászként a nő kerül, a galambot pedig sosem érheti utol, hiszen saját kezével röpteti önmaga orra előtt. A fonákságok fricskaként vágják arcunkba az igazságot. Nem létező csecsemők gügyögnek, az összetartozást és a függetlenséget egyszerre jelképező fehér galambok elpusztulnak vagy elrepülnek. Gold Bea Az erőszak című festmény alapján készült maszk mögé rejtve arcát félmeztelenre vetkőzik, így feje helyén is melleket, csípőt, ágyékot látunk. Mindezek becsempésznek egy csipetnyit az előadásba azokból a nyomasztó és baljós érzésekből, amelyek az ismeretlent és érthetetlent kutatva törnek ránk, ha Magritte képeit nézzük. Ám a magritte-i trükkök az előadásban legtöbbször mulattató módon teszik nyilvánvalóvá azt, ami amúgy is tudható, látható. Mint például amikor a nyitott ablak kerete mögött pózoló ifjú pár vigyora vicsorrá válik, amint ráébrednek, képtelenek kibontakozni egymás öleléséből, mert a férfi zakóján lévő tépőzárakba “beleragad” a habos ruhás menyasszony.
René Magritte ablakok végtelen sorát tárja ki nemcsak a festményein, de a képek szemlélőjének fejében is. Az alkotásokon szinte rögeszmésen ismétlődő figurák és tárgyak szimbólummá változnak és miközben a festett logikai csavarok megfejtését kutatjuk, rájövünk, hogy a nyomok saját lelkünk mélyére vezetnek. A Vég veled! című előadás nem navigál minket filozófiai mélységekbe, közel sem olyan groteszk és melankolikusan szókimondó, mint Magritte festményei, inkább meghökkenés miatti kuncogást vált ki. Méhes Csaba és Gold Bea komikus párosa ugyanis olyan jól működik a színpadon, hogy nem csoda, ha a felhőtlen szórakozás közepette időnként megfeledkezünk arról, hogy mindehhez a tudatalattit előszeretettel boncolgató, saját korában meg nem értett, szürrealista festő metafizikai víziói adták az ihletet.