Önvallomáson kezdve, e sorok írója nem tartozik sem a különösebben finnyás ízlésű, sem pedig a mindörökkön egyre csak haladó ítészek közé: a bulvárt kedveli, a könnyű múzsát rajongja, s egy-egy ínségesebb esztendőben bizony akár fél tucat alternatív előadást is odaadna valamely gusztusosan kiállított operettért. E jellemgyöngeség ismeretében a recenzens előzetes ellenérzések, vagy pláne elvi jellegű fenntartások nélkül foglalt helyet a szolnoki Szigligeti Színház nézőterén, ám a Balázs Péter által megrendezett produkció sajnos így is merőben problematikusnak bizonyult.
 Molnár László és Lugosi Claudia |
Megrendezett – könnyelműen ezt a szót használtuk fentebb, noha, úgy lehet, épp e ponton hibádzott valami az előadás körül: a szolnoki János vitéz ugyanis mintha minden néven nevezendő rendezés (koncepció és művészileg felelős átgondolás) nélkül jutott volna el a bemutatóig. Mert hát azt a legnagyobb jóindulattal sem lehet rendezésnek (koncepciónak, etc.) tekinteni, hogy Kukorica Jancsi falujában majd’ mindenki valamiféle furcsa, hamis játékkal látja el színpadi szolgálatát: a szövegmondásra is felbátorított félstatisztéria nagyjából a zerkovácok echt vurstlihangulatát idézi (mint megannyi kimenős cseléd és szabadnapos tűzoltó), a gonosz mostoha (Lugosi Claudia tőrőlmetszett vasorrúja) négyzetre emeli a mesejátékokban megszokott rikácsolás színészi zajszintjét, míg a toborzót tartó huszárok leginkább a düllesztésre és a bajuszpedrésre összpontosítanak. Ifj. Jászai László például annyira bízik jelenlétének autentikus voltában, hogy a Toborzó tiszt – amúgy valóban csupán szolid művészi követelményeket támasztó – szerepének eljátszását teljességgel hitelesen domborodó felsőtestére és ruházatára hagyja. A ruha gazdag zsinórozása becsületesen küzd az emberábrázolás feladatával, s kárhoztatást igazán nem érdemel: Jánoskuti Márta jelmezei bizonnyal jól megállnák a helyüket egy tradicionális János vitéz-produkcióban. A kiváló Székely László díszletei már kevésbé tűnnek menthetőnek: az első felvonás faluképe sajnos ízlésbakit sejtet, s mi tagadás, mintha a színrevitel igénytelensége a díszlettervezői munkára is árnyékot vetett volna.
 Balázs Péter |
Merthogy az előadás – nem kerülgethetjük a szót! – igénytelen, s bizony a legrosszabb tódító játékstílus telephelye, amit a második, franciaországi felvonásban újra csak sajnálkozással nyugtázhatunk. Hogy a francia királyi udvar a kék-fehér-piros trikolor színeit árasztja, az még akár elfogadhatónak is tetszhet, ám azt már nehezebben veszi be a gyomor, hogy a franciák egy talántán fél percig működőképes poén kedvéért egy teljes felvonáson át álakcentussal bajlódnak – értelemszerűen mind kisebb mulatságot szerezve ezzel a közönségnek. Ünatkozom – mondja a francia királykisasszony, s ezzel mi magunk is így vagyunk: jókedvünket a seregnyi sikamlósnak szánt, szó szerint ölre menő, vagyis „franciás” „tréfa” sem hozza meg. Végül a harmadik felvonást nyitó szárazjég-hömpöly köhögésbe, a záró effektusként bemutatott két bús kopjafa pedig harsány giccsbe fullasztja az előadást.
 Bot Gábor és Geszthy Veronika (A képek forrása: PORT.hu) |
A színpadi hamisság tobzódása közepette határozott rokonszenvvel szemlélhettük Bot Gábor Jancsiját: jelenléte és kiállása ugyan nem bizonyult különösebben imponálónak, ám a kulisszahasogatással szemben tanúsított önmérséklete és kellemes énekhangja így is üdítőnek tetszett. Geszthy Veronika (Iluska) erőssége is az éneklés volt: kulturált operettszínházi hangja néhány szép és tiszta pillanattal gazdagította esténket. A francia királykisasszony koloratúrás szólamát nagyjából sikerrel abszolváló Kertész Marcella érezhetően megszenvedte a komédiajátszás Szolnokon elfogadott gyakorlatát, s éppígy a fentebb emlegetett álfrancia affektálás végtelenítését. A Bagó szerepében felléptetett Barabás Botond számára az éneklés nem pusztán színészi kihívást jelent: egészen fojtott szólamformálása kontrollálatlan légzésre vagy gégészeti problémákra látszik utalni, s ami különösen aggasztó, e problémák olykor a színész prózai hanghordozásán is átütnek.
A francia király szerepét maga a rendező, Balázs Péter alakította: tiszteletreméltó komikusi múltjának utójából gazdálkodva, s hozzá meglepően kevés lendületet és tán még kevesebb meggyőződést sugározva a közönség felé. Akárha ő is érezné, hogy a zászlólengetős tapsrend, a nyíltszíni tódítás és a műparaszti-műhuszári mulatság zajos sikere valójában nem színházi siker. S tegyük mindjárt hozzá, éppenséggel nem is jóféle népszínház. Mert hát az a „nép” szó aligha fosztóképzőnek került a „színház” mellé ebben a ma oly sokat koptatott szóösszetételben.
Vö. Ugrai István: Hősi halottaink
Csáki Judit: Amíg még lehet
Tompa Andrea: Ha a holtak feltámadnak