Nem egészen így képzeltem a dolgot, mert egy vernisszázs mégiscsak egy vernisszázs, bizonyos fokig az adja meg egy kiállítás bukéját, viszont utána jönnek a szürke hétköznapok, a barátok, hódolók és gyűjtők elvonulnak, a képek pedig, kissé elmagányosodva, ott maradnak a falakon. Egy festmény – erre most jöttem rá – tud szomorú és vidám lenni, hidegvérű vagy ingerült, és tud nagyon, de nagyon magányos is lenni, tud visszanézni, és be is tud zárkózni. 

Képek a kiállításról

Egyedül voltam a képekkel. Talán ennek köszönhető, hogy a kiállítás megtekintése után a város némely utcái – jelesül a szűken elkanyarodó Szabadsajtó út a Baross utca felől nézve, a ragyogó tavaszias délutánban, valamint ha az ember a pályaudvarral szemben állva fejét elfordította a pályaudvar Mussolini birodalmi építészetét idéző hatméteres luxori oszlopaitól és a munkásosztály-rabszolgákat ábrázoló frízektől jobbra, kifejezetten és félreérthetetlenül egy Szüts-féle gyárépület sziluettjét pillantotta meg –, az utcarészletek mindenütt Szüts-kompozícióvá alakultak, s hogy az étteremben, a velem együtt a borsos steakre (életem eddigi legjobb steakjére) várakozó kés és villa – a késen fehér fény villan, a villán késik a fény, s szerencsére egy üvegpohár is betakar a megfelelő torzításokkal, az asztal túlfelén ott a barna kalapom és az ütött-kopott fekete szemüvegtok a makulátlan fehér abroszon – is Szüts-csendéletté lényegültek át. 

Hogy most vagyok itt, ez azzal az előnnyel is jár, hogy nem kell mondani semmit, mint azt egy vernisszázson illik és szokás, se villámgyors aperszűt, se szellemes aforizmát, nem kell nyilatkozni, egyszerűen barátkozunk, a képek meg én. Felismerek bizonyos összefüggéseket és sorrendeket, elcsodálkozom régebben látott képek új jelentésén: hiszen minden a szekvencia: a sorozat legutolsó darabjai – és az egész életmű egyetlen sorozatként is olvasható – visszafelé legalább olyan erősen definiálják az egészet, mint az elsők (amelyek közül sokat most látok először, és időbe tellett, amíg felfogtam, hogy igen, ugyanő festette ezeket is). Jöttem-mentem a termekben, senki sem zavart. Egyetlen fiatalember tűnt fel, aki, amikor meglátott, mint ismerőst köszöntött hebegve, holott soha nem találkoztunk azelőtt, annyira meglepődött, hogy itt élő emberrel találkozik, és továbbsuhant. 

A következő a helyzet a győri Városi Művészeti Múzeumban, a nemrég felújított Esterházy-palotában. A terem mindaddig sötétben marad, amíg nem lépsz be. Egy mozgásérzékelő felkapcsolja a fényt, amikor már bent vagy. Amikor kilépsz, egy idő után megint kialszik a fény, tehát ha sokáig tartózkodsz az egyik teremben, a környező termek újra sötétbe borulnak. Sötét termek között fényben állsz. És ha gyors léptekkel keresztbeszeled az egész kiállítást, ide-oda, mert néha hagy választani, hogy a kronológiát követed-e vagy az ösztöneidre hallgatsz, hogy valamit megérts a termek egymásutánjának logikájából – mert a szekvencia felülírja az egyes képeket –, akkor az egyes képekre (kivéve azokra, amelyek az utcai frontra néző teremben találhatók, mert ott természetes fény uralkodik), melyek hunyorogva és nyűgösen ébrednek föl, mint a gyerekek kora reggel, folyamatosan rágyullad a fény. A fény minősége – lévén, hogy a képek többsége monokróm karakterű, s csak itt-ott villan valami durva vad vörös vagy halvány zöld, mondjuk egy De profundis (2005) című képen, amely egy bérház udvarából néz fölfelé – szintén megvilágító erejű, mert a képek szerkezete, a kihalt terek, az éjszakai vagy ködben úszó városképek szinte kívánják is a fényt és a sötétet.

Gyorsvonattal érkeztem, koradélután, egy szombati napon, ragyogó napsütésben, és tizenöt perc séta után már ott is álltam kissé elbizonytalanodva a múzeum előtt, a Király utcában, mivel az utcán semmi nem hirdette, hogy egy jelentős magyar festő életmű-kiállítása található odabent – az állandó kiállításon, azaz a Radnai-gyűjteményen kívül – az első emeleten. Szokásomhoz híven – és mert a Szüts-kiállítás termei, mint mondtam, sötétségbe borultak éppen, s egy kedves hölgy eligazított – a másik irányba kanyarodtam el, és a Radnai-gyűjtemény darabjait vettem szemügyre, és csak Egry József után jutottam el Szüts Miklós képeihez, amelyből semmilyen különös következtetést nem kívánok levonni, csak akkor még azt hittem, az az első terem, a római I.-es az, amelyben a csendéletek találhatók. Mert az is a címe az egyiknek, hogy Első csendélet. Hűvösség, nyugalom, a tárgyak pozíciója változik. Asztallap. Utána a lakótelepi csendéletek nagy terme következik, és ott szembekerülök hirtelen egy kedvenccel, amelyiken minden stimmel. Innen fejtem meg a többit. Most azt kellene írnom, folytatás a következő számban, de ez itt egy egyrészes írás. Egy kezeslábas.

Béke u. (1998) – a művész tulajdona. (Megjegyezni kívánom, hogy a Szüts-képek birtokosainak listája részben a magyar irodalom crème de la crème-je, a legtöbb Szüts-kép pedig a titokzatos A. gyűjteményben található.) A tócsa a ház előtt, amelyben alig érzékelhetően a kockaház homlokzata visszatükröződik, az ablakok – a nyílászáró szerkezetek – egytől egyig különböznek egymástól, de az egész kép nem akarja azonnal megadni magát, látszólag teljesen evidens, valójában – mint Szüts legjobb képei, látszólag könnyen, valójában nehezen adják meg magukat. Aztán szétolvad a szemben az öröknek és változhatatlannak érzett, mégis oly efemer struktúra. Jobbra tőlem ott látható egy alkalmi trió: Béke tér, Liget u., Diófa u., az elnevezések idilli üdesége és a képek, ezek a kihalt lakótelep-ábrázolatok (mindig csak Petri jut eszembe, meg-megállva: „A vizes járdák / rücskein most a holdfény / senkinek csillan. / Megvilágít / mogorva / Háztartási Bolt-kirakatokat.”) kellemes kontrasztban vannak, – egyszerre idézik ifjúságom borzalmas lakótelepeit a zuglóitól a békásmegyerin át az óbudaiig –, de olyan finoman vannak összeszerelve, olyan kimondatlan, megfogalmazatlan összefüggések mentén, aminek révén a szürke kőmassza lebegni kezd. (Mit tesz isten, már megint egy Petri-vers jut eszembe: „Tízemeletes kilövősilók: / a munkaerő sorozatvetői.” – Lakótelep.)

 

Végül is akárhonnan meg lehet közelíteni egy életművet, a főművek, avagy a kronológia felől, ám a kiállításnak van egy sajátos útvonala, amelyet csak akkor fedeztem föl, amikor már a végére értem, tehát újra kezdtem, mint az ugróiskolát. A legelső képek után rögtön a legutolsó képek jönnek, a Nemzeti Színház előcsarnokában is kiállított nagy Szentivánéji álom-akvarellek, az éjszakai, alkonyati országutak, a kemény fekete-fehér világ, a természet és a belehasító emberi tér, a bozótosok (nagyon szeretem az elvadult, nekivadult bozótot a kép előterében másik teremben, egy észak-afrikai helyszínen – Tuniszi kert, 2003), ezek rögtön a 88-as Zsoltárra vagy a 79-es, cím nélküli, kétszer öt képből álló sorozatra következnek, s ezeken a korai képeken, amelyeket nyilván nonfiguratívnak is lehetne nevezni, holott szó sincs róla, így visszafelé mintha arany futtatás látszana rajtuk, rápréselődik a festék a képekre, egy kereszt-alakzat, talán valamilyen Krisztus-árnyék középen, olyan ez a két terem, mint az országúton egymásba rohanó két kocsi, s ez csak azért tűnik föl, mert megint visszamegyek, és megint, nem tudok szabadulni. Szeretek egybelátni dolgokat. 

Fotó: Nagy Miklós

Az utolsó utáni teremben csak egy hatalmas Sony-képernyő és egy lejátszó volt található, de nem tudtam beindítani. A sarokban egy bőségszaruval álldogáló megsavanyodott puttó, akit levettek a homlokzatról, a kis terem tapétáján trapéz alapú, kézzel festett geometrikus mintázat, szintén monokróm, mint a művész képein, s van egy álboltív festve a falra, sután, ügyetlenül, sutaságában meghatóan, s nagy faablaktáblák be vannak hajtva, sötét van, amikor belépek, s egy ideig tanácstalanul állok, mint Theseus a labirintus végén. És történik tovább az egész, együtt bennem, a kinti képek és ez a kis szoba az Esterházy-palotában. 

Amikor eljövök, azt mondja a kedves hölgy a pénztárban, hogy jöjjek vissza öt órakor, ugyanazzal a jeggyel beléphetek, 17 órától a látogatókat a múzeum Ludas Matyija fogadja. 22 órától éjfélig, újbor-kóstoló a Radnai-gyűjtemény termeiben. Látom, lelki szemeimmel, a vonaton, vissza Pest felé, ahogyan ki-kigyúlnak a Szüts-kiállítás egymásba nyíló termeiben a fények, s a képek a csodálkozó látogatókra hunyorogva visszanéznek. 

 

Vö. Gaál József: Külső és belső tájak