 Haja Zsolt és Cristina Baggio |
Mert egy dologhoz mindjárt az elején ragaszkodom: ami a debreceni Csokonai Színház színpadán látható, az minden elemében világszínvonal. Kezdve a kockázatos darabválasztáson: Prokofjev hányatott sorsú operája több mint nyolcvan évvel a megírása után most került először magyar színpadra (persze minden relatív: a nem játszott barokk operákhoz képest ezúttal tényleg villámgyorsan reagáltunk). Folytatva a zenei megvalósításon: az izgalmas eseményekben eddig sem szűkölködő debreceni operajátszást dirigáló karmester, Kocsár Balázs és a cívisváros zenészei megint kitettek magukért, ahogy a később említendő szólisták teljesítménye előtt is fejet kell hajtani. A nézőnek és muzsikusnak ugyanúgy különleges kihívást jelentő, egyszerre töredezett és monumentális zenét nem pusztán lejátszották: a zenekari árok és a színpad között valódi kommunikáció zajlott.
És akkor már ott is vagyunk a mindezt magabiztosan kézben-fejben tartó rendezői és a tőle elválaszthatatlan látványtervezői irányításnál. A grandiózus színrevitelt látva biztos vagyok abban, hogy másképp, azaz kisebb, „emberközelibb” léptékben nem is érdemes hozzányúlni a konfúz, erősen széttartó alapanyaghoz. A Purcărete zabolázhatatlan fantáziájából előpattant szürreális teremtmények nemhogy elfednék, inkább fényárba borítják az opera testét borító sebeket és sérüléseket. A tablókban fogalmazó, kihagyásos szerkesztésű, olykor meglepő idő- és térbeli ugrásokkal machináló mű nem éppen szerencsés csillagzat alatt született szövegkönyvét szintén Prokofjev jegyzi: a Brjuszov szimbolista szövegéből orozott mondatok keresettségükkel keltenek feltűnést.
Silviu Purcărete és állandó alkotótársa, a díszletért-jelmezért felelős Helmut Stürmer már rég haladó szintre lépett az ördögi praktikák nyílt színi gyakorlásában, az alvilági erők színpadra csalogatásában. A Glyndebourne után idén ősszel Strasbourg-ban is bemutatott Eötvös Péter-opera, A szerelemről és más démonokról mellett fontos előzményként kell említeni a Nagyszebenben játszott, a közönséget világszerte ámulatba ejtő Faustot (az utóbbiról kritikánk itt olvasható – a szerk.), de a Purcărete életművét valamelyest ismerő színházjáró sok-sok korábbi infernális kaland nyomát felfedezheti az új bemutatón. Purcărete tulajdonképpen konzervatív, monomániás színházcsináló: előadásaiban az emberiség legnagyobb, legősibb mítoszait szereti újra meg újra elmesélni saját, zavarba ejtően komplex színházi nyelvén. A Faust-történet kétségkívül ilyen, hiszen ember és ördög paktuma, a jó és a rossz küzdelme, a ráció és a hit konfliktusa, röviden: a látható és a láthatatlan utolsó leheletig tartó birkózása kimeríthetetlen, örök téma.
 Haja Zsolt, Trill Zsolt és Cristina Baggio |
A Debrecenben bemutatott A tüzes angyal mintha egyetlen hatalmas kísérlet volna arra, hogy a professzionálisan működtetett színpadi masinéria segítségével a látható köznapit szublimálja és láthatatlanná tegye, a szem elől rejtettet pedig kézzelfoghatóvá varázsolja. Az érzéki víziókkal viaskodó, feltűnően labilis Renatát gyerekkora óta látogatja a címbeli tüzes angyal, Mádiel. Legalábbis a lány így képzeli, s a lelki élvezeteket egyszeriben testi gyönyörökre váltó Heinrichben valóban felfedezni véli álombéli szerelmét. Az opera innentől fogva tulajdonképpen egyetlen vég nélküli hajsza Heinrich/Mádiel után, aki(ke)t – kell-e mondani? – sosem találunk meg.
Helyette viszont ott a hős lovag Ruprecht, maga a megtestesült ráció, aki a ledér Renata kedvéért még az addigi életét vezérlő elveket is hajlandó feladni: ellátogat például a hírhedt mágushoz és okkult szakemberhez, Nettesheimi Agrippához, aki filozófus lévén természetesen nem szolgál semmiféle konkrét tanáccsal. A Ruprechtet elvakító szerelem (vagy mint a rendezés céloz rá: érzékiség) még párbajba is sodorja a hang (és Purcăreténél test) nélküli Heinrichhel, ám Renata bizonytalankodása megint csak bajt okoz: Ruprecht súlyos sebet kap. A bizarr eseménysor egy kolostorban zárul: az Inkvizítor az apácasereg gyűrűjében megszállottnak minősíti és máglyahalálra ítéli a szerencsétlen Renatát.
 Jelenetkép, jobbról Cseh Antal |
Az opera későn, a IV. felvonásban becsatlakozó mellékszálaként jelen lévő Faust-Mefisztó–sztorit Purcărete magától értődően helyezi a központba: a bizarr cselekményt eszerint Mefisztó meséli el választott útitársának és nekünk, nézőknek. Trill Zsolt néma, cilinderes, fehérre mázolt képű Mefisztója a nyitó képtől a tapsrendig bezárólag teljhatalmú irányítója, cinikus porondmestere a színpadi történéseknek: a mindentudó patás érdeklődéssel figyeli a nagyra növesztett marionettszínház szereplőinek sodródását. Ötfős, szótlan „kórus” kíséri és támogatja a sátánfajzatot, aki démoni példázatot prezentál; egyetlen, hosszúra nyújtott epizódot az értelem erejében bízó Faustnak arról, hogy mennyire értelmetlen és gyötrelmes a földi lét. A nagy kísértő elsőrangú színházi emberként pénzt és energiát nem kímélve mutatja be látványos trükkjeit és vérre menő varázslatait. Nem mellesleg azért, hogy a maga igazában túlságosan bízó Ruprechtet elbizonytalanítsa, a saját lázálmaihoz kétségbeesetten ragaszkodó Renatát pedig még jobban feltüzelje.
A színpadot óriási fekete, kívül-belül csupa titok bűvös kocka uralja. Stürmer tere több egyszerű díszletnél: puszta létezése és lenyűgöző működ(tet)ése értelmezi a hézagos cselekményt, egységbe kapcsolja a szétmálló epizódokat. Kivételes színpadi varázslat szemtanúi vagyunk: két és fél órán át nézzük az építményt, de a fináléban még mindig nem lehetünk biztosak abban, hogy minden titka lelepleződött. A kockát félkörben ölelő óriási fekete hengerpaláston itt-ott lyukak, rejtekajtók: előbbiek a mesteri, szintén Stürmer tervezte fénynyaláboknak is kellenek, utóbbiak a precíz, alighanem másodpercre és milliméterre kiszámított színpadi koreográfia hibátlan végrehajtásához szükségesek. A forgó egyre csak megy körbe-körbe, közben a helyszínek állandóan változnak: kocsmabelső és koszos istálló, foteles-állólámpás polgári enteriőr és az őrült tudós elefántcsonttornya, labirintusszerű rejtekajtók és kukkolásra termett ablak követi egymást gyors egymásutánban. A kockatestbe is belátunk olykor: kipreparált halottak, ember- és állatkísérletek furcsa eredményei, plafonig tornyozott könyvkupacok és életre keltett csontvázak. A látottak felbukkanásának határozott ritmusa van, s bár természetszerűleg sok az ismétlés, mégis mindig kíváncsian várom, hogy a következő körben mit fednek (f)el a Purcărete kénye-kedve szerint nyitódó-csukódó falak.
 Trill Zsolt. Fotó: Kelemen József (A képek forrása: Armel Operaverseny és Fesztivál) |
A darab szereplői a világmindenséget megjelenítő kockába zárva bolyonganak és küzdenek az el nem érkező megváltásért. Cristina Baggio nagy megjelenítő erővel, kiváló hangi kondíciókkal kelti életre a megszállott Renatát: egyszerre csábító és elcsábított, kegyetlen vámpír és könyörületre méltó teremtés. Méltó partnere a nagyszerű formát mutató Haja Zsolt Ruprechtje: a lánglelkű, ifjú hősszerelmes átélhető élménnyé teszi az irracionalitással való viaskodást. A máskor határozott színpadi kiállásával kellemes perceket szerző Cseh Antal Inkvizítora ezúttal súlytalanná válik az orgiába váltó apokaliptikus fináléban. A nagyszámú mellékszereplő közül feltétlenül ki kell emelni a mágus Agrippát éneklő Cselóczki Tamást (aki elképesztő antrét kapott a rendezőtől) és a csengő aranyakkal meg a túlvilági erőkkel egyformán közeli jó viszonyt ápoló jósnőt játszó Bódi Mariannát.
Silviu Purcărete az irányított, az elsőtől az utolsó másodpercig kézben tartott káosz kivételes tudású és érzékenységű, teljhatalmú ura. Munkája minden látványos külsősége ellenére sem pusztán spektákulum, hanem önálló szellemiséggel rendelkező, minden ízében végiggondolt mestermű. A bonyolult színpadi csodában egyszerűen nem jut hely üresjáratoknak és álmegoldásoknak: a minden közreműködő részéről elvárt koncentráció félelmetes energiákat szabadít fel, megsokszorozva a produkció erejét. Purcărete alighanem mindent tud az emberről és a helyéről – mennyben és pokolban egyaránt. A nagy mesélők családjának bölcs tagja ő, aki időről időre megosztja velünk hosszú töprengései eredményét. Legyünk érte nagyon hálásak.