Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

VÉGTELEN TÖRTÉNET

Zoltan Roman: Mahler és Magyarország
2010. nov. 20.
Majdnem húsz évet kellett várni e nagyszerű, először 1991-ben angolul publikált munka magyar nyelvű megjelenésére. Mahler születésének 150. évfordulója megoldotta a kérdést, s erre még rátett egy lapáttal Erkel Ferenc bicentenáriuma. A kötet aktuálisabb, mint valaha. CSONT ANDRÁS CIKKE.

Frivolan fogalmazva, a nagy zenebarát, Nietzsche alighanem a Magyar Királyi/Állami Operaház történetét tanulmányozva alkotta meg a szellemtörténetbe „ugyanannak örök visszatérése” címen bekerült elméletét, ráadásul ugyanabban az évtizedben, amelyben Gustav Mahlert kinevezték a budapesti dalszínház igazgatójának. A következő, betűhíven közölt szöveg utólag is őt igazolhatja: „Ez a két nagy szélsőség, tudniillik aránylag alacsony áru, korlátolt bevételi képességű nézőtér és ezzel szemben egyre költségesebb, már kezdettől fogva tulmagas igényekre kiterjedő de mégsem tökéletes szervezetű müvészi együttes adja meg aztán a M. Kir. Operaház egész élete folyamán, hol enyhébb, hol erősebb módon felmerülő összeütközések alapokait, amelyeknek teljes kiküszöbölése hosszu évtizedek legnagyobb küzdelmei árán sem sikerül. Intendánsok, igazgatók jönnek-mennek, változó szerencsével látják el hivatásukat, de valamennyi azzal végzi, hogy vagy a müvészi szinvonalat igyekszik emelni, de akkor törekvése csődöt mond az anyagiakban, vagy pedig takarékossági elveken nyargalva, kevesebb pénzszükséglet keretébe szoritkozik, ez esetben azonban egészen bizonyos, hogy gazdálkodása a müvészi követelmények terén visszaesést eredményez.”

E feltehetően a XX. század elején írt, mindmáig kéziratban lévő, Zoltan Roman könyvében idézett szöveg – a helyesírási és fogalmazási elavultságokat leszámítva – akár ma is keletkezhetett volna. Szerzője, Vidor Dezső, aki 1908 és 31 között az Operaház titkáraként hatalmas, 570 oldalas emlékiratban foglalta össze a „Magyar Kir. Operaház” 1884 és 1894 közötti történetét. Azóta lényegében mi sem változott, az alapkérdés most is ez. (Pontosabban volt egy rövid periódus, durván az 1947-56 közötti korszak, amelyben az alapkérdések gyakorlatilag föl sem merülhettek, ám ez mindenekelőtt a diktatórikus államberendezkedésnek volt köszönhető.)

822348 4Részben persze változtak az idők. Mert a következő, szintén a kötetben publikált beszédet ma már senki nem mondaná el a magyar parlamentben. Miután a szónok, Komlóssy Ferenc leszögezi, hogy „megjött a Messiás a jelenlegi igazgató személyében”, aki félő, hogy operánkat „nem magyar nemzetivé, hanem zsidó nemzetivé fogja tenni”, általánosabb kórképet fest: „Elég sajnos, hogy manap ugy vagyunk már zsidós gondolkodásunk mellett, hogy magyar ember nem is lehet művész”. Idáig még 2010-ben is járhatnánk. De a következő fordulat már 1889-ből való: „Kötelességemnek tartottam ezeket antisemita szempontomból elmondani.” Hiszen egy mai magyar parlamenti képviselő – legyen bár nyilvánvalóan „antisemita” – minden esetben a legzaftosabban tiltakozik, ha szemére lobbantják az antiszemitizmus vádját. Magyarán: Mahler idejében meglehetősen nyílt kártyákkal játszottak, akik zsidóságától féltették a magyar kultúrát.

Ettől függetlenül Zoltan Roman nagyszerű, fantasztikus, részben először itt publikált dokumentumokat (tegyük hozzá, hogy az idegen nyelvűeket eredetiben, valamint pontos, lelkiismeretes fordításban) közlő könyvéből az is kiderül, hogy messze nem zsidósága és az akkori magyar, viszonylag szelíd, szalon-antiszemitizmus (mely persze ekkor még együtt járt a ködös, anti-wagneriánus, labanckodó németellenességgel) okán távolították el Mahlert az Operaház éléről. Hanem egyszerűen a dolgok olyatén logikája miatt, amelyet a már idézett Vidor szövegből láthattunk.

Ráadásul a Magyar Királyi/Állami Operaház mindig is a politikai küzdelmek egyik terepe volt (és van és lesz), és Mahler e harcoknak lett egyik szükségszerű áldozata. Ám a politikai szándékok itt mindig művészi köntösben lépnek fel, és a könyvet olvasva még az is felmerülhet, hogy az első magyar népies-urbánus vita vagy oppozíció éppen Mahler budapesti történetében érhető tetten. Egyfelől a retrográd, részben avítt szellemi pozíciókat védő, mindenáron a magyar kultúra követelését célzó ideológia (amely természetesen éppen azt nem képes egész pontosan megmondani, hogy mi is lenne az a bizonyos tőről metszett magyar szellem).  Másfelől a haladást, a nyugatias orientációt követelő, városias-polgárias irány, amely hazai példák és valóban progresszív magyar művészet hiányában olykor kimerül a merő absztrakciókban, vagy megmarad a vágyálom, netán az üres követelés szintjén. (A zenében majd Bartók – és kisebb mértékben Kodály – fellépésével nyílik esély a két követelményrendszer harmonizációjára, ám ez a radikálisan új és „mégis büszke és magyar” művészet többnyire inkább a „haladároknak” kell, míg a magyarkodók eszmevilága szinte életfogytiglani rabja marad az immár alig követhető, mert az általános modernizáció miatt a korábbinál is üresebb és követhetetlenebb nemzeti hagyománynak.)

Egyszóval az olykor hihetetlenül groteszk, szinte abszurd (pl. gróf Keglevich István intendáns egyik első intézkedése, amikor is elrendelte, hogy a kórustagoknak magyarul kell beszélniük, amikor az Operaház helyiségeiben tartózkodnak!) helyzetek egész sorának felfestésével valami siralmas és végtelenül szomorú történet bontakozik ki a bámulatos könyv lapjain. Egy olyan – és e tekintetben valóban tőről metszetten magyar – művészeti institúció pár éve, amelyet Mahler jellemzett a legtalálóbban egyik levelében: „Mégiscsak furcsa végzet lebeg e fölött a szerencsétlen intézmény fölött”.  Mindmáig ott lebeg, fatális horizontjaként egy végtelen történetnek.

Vö. Weiss János: Mahler Budapesten 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek