A Száguldó bomba újabb bizonyíték arra, hogy nem a mese, hanem a mesélő számít: nem a történet varázsol el minket, hanem az, ahogyan elmondják nekünk. Tony Scott azon kevés mesélők egyike, akik képesek a vasutasokat menő fickóknak, kúl arcoknak beállítani: akár egy hegesztőből, egy mozdonyvezetőből, de még egy forgalmi irányítóból is képes akcióhőst gyártani.
A legnagyobb dicséret, amit szokni kapott, az, hogy „korrekt iparos”, társaságban pedig nem sikk szeretni a filmjeit. Testvére, Ridley a nagyágyú a családban, ő az, akit általában biztonságos megemlíteni, és hiába minden próbálkozás, ő az, aki a díjakat megnyeri és hazaviszi a vitrinbe. Ridley Scott fontos filmeket, sőt olykor klaszikusokat (mondjuk életében legfeljebb háromszor került erre sor, még a hetvenes években) rendez, a neve ismerősen cseng az emberek fülének. Tony Scott ezzel szemben az a rendező, akit a mozinézők, sőt a videótékások jól ismernek, ő is világsztárokat dirigál, és az ő nevéhez is ikonikus darabok fűződnek, mint a a Beverly Hills-i zsaru második része, a Top Gun, vagy a Mint a villám Tom Cruise-zal, Az utolsó cserkész Bruce Willisszel vagy a Quentin Tarantinótól jóval a Ponyvaregény, sőt a Kutyaszorítóban előtt bagóért megvásárolt forgatókönyvből leforgatott remek Tiszta románc, sőt rendezte már De Nirót is A rajongó című thrillerben. Ezek mellett jellemző adat az is, hogy a nálunk is nagy sikerrel adott animációs sorozat, a Cápali és Cápeti forgatókönyvéért is ő felel: hasonló bohóságra testvére valószínűleg soha nem vetemedne.
A Száguldó bomba (értjük a magyar fordítók igyekezetét: minél erősebben asszociáljunk a Steven Segal-féle Száguldó erődre, mégis döbbenetes, hogy 2010-ben még erőltetik az ilyen logikára épülő magyar címadást) a második vonatos filmje, és a második, amelyben Denzel Washington játssza a főszerepet. Röviden: zavarbaejtő alkotás.
 Chris Pine és Denzel Washington |
Mert zavarbaejtő tapasztalni, hogy hiába telt el száz év a mozi feltalálása óta, a vonat levakarhatatlan a gyöngyvászonról, és mi, nézők még mindig behúzzuk a fejünk, ha felénk robog. És zavarbejtő azért is, mert a film áttetszően egyszerű, mégis behúz magával: arra eszmélünk kilencven perc után, hogy komolyan aggódtunk, hogy ennek az egésznek rossz vége lesz. Aki pedig azt mondja, hogy ennél a halálos iramú, adrenalin shotnál többről kell szólnia egy akció-thrillernek, az hazudik.
A történetben a legutolsó, kiváló Star Trek-film Kirk kapitánya, Chris Pine a zöldfülű vasutas, akit egy öregróka (ő Denzel Washington) mellé osztanak be. A srác épp a testvérénél alszik a pamlagon, mert fasírtban van a nejével valami félreértés miatt, ráadásul mindenki utálja a cégnél, mert a fejesek rokona. Társa huszonnyolc éve van a vállalatnál, mindent tud, mogorva, ráadásul elfelejtette egyik lánya születésnapját, aki megsértődik rá. Ettől még nem fog tombolni bennünk az adrenalin. Van azonban nekünk szerencsére egy béna karbantartónk (a Nevem Earl Randy-je, Ethan Suplee), akinek a lustaságából, illetve a Sors unalmából ez a veszélyes, sugárzó anyagot szállító tehervonat, élén egy hatalmas vörös mozdonnyal, elszabadul. És innentől kezdve beindul a történet szerelvénye is: egyre gyorsabb tempójában robog velünk az őszi Pennsylvania gyönyörű ipari tájain keresztül.
 Denzel Washington (A képek forrása: PORT.hu) |
Tony Scott végig visszafogott, a földön marad, sikerült az előző mozijában, a Hajsza a föld alatt remake-jében tapasztalt mértékletességet átmentenie ide, így aztán mindenből csak a megfelelő adagot kapjuk: a családi drámából, a vicces hegesztő (Lew Temple) mellékszereplőből, az irányító irodai feszült vitából (ki kell emelni az irányítóközpontos szerepében a sallangmentes, meglepően jó Rosario Dawsont), vérből, koromtól koszos, ráncos vasutaskézből, könnyből és papírdobálós üneplésből. A direktor ugyanakkor nagy bűvész: a hangsúlyozottan kisemberek éppolyan zökkenőmentesen, hihetően válnak hétköznapi hősökké, ahogy az elszabadult monstrum szinte démoni acélszörnyeteggé.
Mindezek mellett a mellesleg megtörtént eseményeken alapuló film tényleg nem szól semmi másról, mint egy elszabadult, böszme nagy gépről és azokról az emberekről, akik épp ott voltak, hogy megakadályozzanak egy kisebb nukleáris katasztrófát. Tony Scott vonatos mozija, ha nem is fog akkorát ütni, mint annak idején a Féktelenül, talán az egyetlen méltó párja annak. Ha tehát rászánjuk a mozijegy árát, az ütközés maradandó élményt okoz.