 Jelenet az első felvonásból, középen: Maria Pakhar |
A nemzetközi operaéletben a legutóbbi évek során szembeszökő módon virágzásnak indult a kortárs enteriőr-produkciók zsánere. Többszintes lakosztályok meg komplett luxusloftok épülnek az operaszínpadokra, immár nemcsak a történet jelenidejűségét érzékeltetendő, hanem egyúttal ékes bizonyságát adva rendező és díszlettervező közös belsőépítészeti elkötelezettségének és kifinomult ízlésének is. A legutóbb tán a 2009-es salzburgi Così fan tutte volt ilyen, s most e fáin vonulathoz csatlakozott a szegediek Traviata-előadása is – Juronics Tamás rendezésében, Kentaur díszlettervezői főszereplésével, s korántsem mellesleg egy budapesti bútorüzlet nagylelkű támogatásának köszönhetően. Kétszintes lakberendezési vizsgamunka adja az első és a harmadik felvonás cselekményének színterét, míg a második felvonás első képe számára egy fényűző villabelső, a másodiknak pedig valaminő elitivó (Chez Flora – ez lett Flora Bervoix estélyéből) kínál tárgyi környezetet. Az ötlet nem velőtrázóan eredeti, ám éppenséggel nem is az ördögtől való, csak hát a gondos és módiérzékeny bebútorozás önmagában még nem tölti meg a színpadot sem élménnyel, sem koncepcióval. Merthogy e két ponton – mi tagadás! – hibádzott valami az operaversenyre benyújtott előadással, amely ilyesformán a szándékolt korszerűség és az akaratlan avíttság, no meg a kidolgozott külcsín és az elpangó belbecs sajátos elegyét kínálta a közönség számára.
 Az első felvonás színpadképe |
Mindjárt a nyitó jeleneten kezdve: a megcélzott mondén jelleg, amelyet a fentebb említett lakásbelső mellett számos elegáns öltöny, valamint több férfiruhás tribád volt hivatott érzékeltetni, sajna tovatűnt, hiszen kellő irányítás híján a színpadi sereglet mozgása, s amúgy lelkesen markírozott mulatsága inkább a Béke és Barátság MGTSZ zárszámadási bálját idézte, semmint a nagyvilágiasság kortárs orgiáját. Ráadásul a Traviata cselekményének jelenbe iktatása az operarendezési átlagnál is jóval komolyabb problémákat vet fel, mely problémákat a hasonló nemzetközi kísérletek (ideértve még Netrebko és Villazón egyebekben joggal ünnepelt – s hatásában Szegedig jócskán elérő – salzburgi legendás előadását is) legfeljebb csak részben tudták felszámolni, míg a szegedi produkció még csak kísérletet sem tett az ellentmondások föloldására. Miben is hal meg voltaképpen Violetta, mi légyen az idősebb Germont szerepével – ilyen és ehhez hasonló kérdéseket hagy megválaszolatlanul Juronics Tamás, aki az előadás vezérmotívumául a virágot választotta: a virágot kiadós bukétában és szálával, összefogva és szerteszórva, mindössze a cserepes változatot kihagyva a felhasználható lehetőségek közül.
A rendezés a jelek szerint fájdalmasan keveset gondol Verdi operájáról, ám azért néhány szép, színpadilag hatásos pillanatot így is feljegyezhettünk. Ilyen volt például Alfredo áriájának (De’ miei bollenti spiriti) inszcenálása, melynek során a boldogan szavaló tenor az ágytakaróból hirtelenjében tógát kanyarít maga köré, vagy épp a II. felvonás második képében rendszerint dramaturgiai fennakadást előidéző táncos kórusszám (Noi siamo zingarelli) előadása, amelyet néhány álarc és az ügyes gruppírozás segítségével roppant szórakoztató betétté formált Juronics. (A szám második fele, a Di Madride noi siam kezdetű szakasztól sajnos már kevésbé bizonyult frenetikusnak.)
 Maria Pakhar és Balczó Péter |
A három versenyszerepben egy orosz szoprán, egy magyar tenor és egy olasz bariton vizsgázott: külön-külön és együtt is rokonszenves, biztató teljesítményt nyújtva. Maria Pakhar ügyesen mozgott a romantikus gesztusoktól – legalább részben – megfosztott Violetta szerepében: nőként kellő hatást gyakorolt, színészként formátumos alakítást nyújtott, s a hangja is igen szépen csengett. Vokális produkciójával kapcsolatban megemlíthetjük ugyan kifogás gyanánt, hogy az első felvonásbeli ária gyilkos záróhangját elbukta, ám ennél jóval komolyabb gondnak tűnt, hogy a szép szoprán muzikalitása kissé sérülékeny, s így énekszava olykor veszélyes határmezsgyékre téved.
A tenor Balczó Péter szintén jó formát mutatott, Alfredója valóban jelenkori fiatalembernek tetszett – alkalmasint éppen lengeteg és hajszálnyit hiszteroid színpadi jelenlétének köszönhetően. (Úgy lehet, már pusztán emiatt is okkal furcsálhatjuk, hogy a harmadik felvonásban Alfredo vajon miért is deszant egyenruhába öltöztetve tér vissza Violettához?) A második felvonás említett áriáját meglepően kulturált frazírozással, magabiztosan abszolválta, ám a Traviata-előadásokból gyakran kihagyott Strettával már kevésbé volt szerencséje Balczónak és közönségének. Az idősebb Germont szerepében a főszereplő hármas legtapasztaltabb beltagja, Sergio Foresti énekelt: kiegyenlítetten, mindennemű szélsőséges érzelem felébresztésétől tartózkodva, a szerep kényelmesre kitaposott közhelyében mozogva. A szegedi társulat tagjainak sorából a leginkább tán a Violetta kitartóját, Douphol bárót túljátszás nélkül is kortárs figurává transzponáló Andrejcsik István érdemel külön is említést. A zenekari árokban egy nagy magyar operakarmester, Pál Tamás szolgált, s ez a tény nehezen túlbecsülhető ajándéka volt az estének.
Vö. Heiner Lajos: Túltengő érzelmek, ambivalens érzések
Csák Balázs kritikája