Robin Maugham A lakáj című novellájából Marco Tutino 2008-as kamaraoperáját több évtizeddel megelőzve Harold Pinter írt darabot, ezt vitte filmre 1963-ban a tán legemlékezetesebb operafilm, a Don Giovanni későbbi rendezője, Joseph Losey. A nagy Somerset Maugham unokaöccsének, e hamisítatlan dandynek legsikerültebb novellája tulajdonképpen önvallomás. A novellában a lakájjal az előkelő angol úrifiú (szerzőnk gróf volt) nemcsak lelki kapcsolatban áll, ám e homoerotikus vonalat már Harold Pinter is kihúzta. Bár a mozgókép nem hagyott bennem mély nyomokat, annyi megmaradt, hogy bizton állíthassam, nem csekély részt emelt át Pinter művéből a címlapon a darab egyedüli szerzőjeként feltüntetett Tutino. A mű szerkezete is árulkodó, hiszen egy film felépítését idézi: a kihagyások és elhallgatások sokat bíznak a nézőre. Olykor éveket gondolhat egy-egy jelenet közé. A párbeszédeket Tutino igen szűkre szabta. Az egyes jelenetek mintha vágással érnének véget.
 Alekszej Bogdancsikov |
Az első jelenetben Tony és Sally enyeleg. Sally gyorsan ledobja ruháit, füstölővel teszi kellemessé a szobát, könnyű lepelben várja hazatérő szeretőjét. Tony lusta macskaként terpeszkedik az ágyon, arra is alig mutat hajlandóságot, hogy fogadja az új lakájt. Leblende. A lakáj, Barrett bemutatkozik. Modora sima, s olyan választékosan beszél, mint egy ox-cam diplomás angol: kékvérű, kimért, hűvös. Az általa használt nyelvi fordulatok a Monty Python arisztokratagúnyoló szkeccseiből ismerősek. A következő jelenetben, amikor először tűz össze miatta Sally és Tony, a darab egészen közel kerül a komikus csoport műveihez. Tony mustáros teát szürcsöl. Merthogy Barrett úgy döntött, kell a változatosság, nem lehet mindig csak cukros az earl grey. Leblende.
Barrett fáradtnak tűnik, és előhozakodik azzal a – természetesen a lehető legtiszteletteljesebb modorban előadott – kéréssel, hogy nem lehetne-e egy segítője, akire bizonyos munkákat rábízna. Tony örömmel fogadja a szépséges Verát, körülrajongja, és Vera enged is a heves udvarlásnak, Tony szeretője lesz. Sally lassan eltűnik Tony életéből. Szerelemféltésből elkövetett nyomozásának eredménye a leleplezés: a bolondját járatták Tonyval, Vera valójában nem unokahúga, hanem menyasszonya Barrettnek, a kis család át akarta venni az uralmat Tony háztartása felett. Leblende. Tony Sallyvel él, de elégedetlen. Már sokszor szóba kerülhetett, hogy Tony visszavenné az álnok lakájt, de Sally megfenyegeti, ha ezt megteszi vele, le is út, fel is út. Az alkoholhoz menekülő Tony mégis a lakáj mellett dönt, aki hoz magával egy újabb lányt, Mabelt. Sally már tehetetlen, Tonyt magukkal rángatják egy vad orgiába…
Tutino operáját héttagú kamarazenekarra írta. A darabot a plzeni Josef Kajetán Tyl Színház hozta Szegedre, az együttes a cseh színház tagjaiból állt, s a fiatal Jiří Petrdlík vezényelt. Az opera jelentős részében a vonósnégyessé vagy trióvá összeálló zenészek kísértek. Különösen a hegedű és brácsaszólamot játszó urak tűntek ki, a feszültséget végig fenntartó, pontos játékukkal.
Nemcsak Berget, de akár Janáčeket is lehetne emlegetni a zene kapcsán: a zenei szövet alkalmazkodik a szöveghez, izgalmas dallamokat csak a darab végére írt Tutino. A mű zenéje és az énekszólamok majdnem mindvégig az angol próza lejtését követik. Ezért is hatott komikusan a Barrett szólamát éneklő orosz Alekszej Bogdancsikov rossz angolsága, valamint a Verát és Mabelt éneklő Camille Dereux bájos, franciás akcentusa. Mindketten energikusan énekeltek, ám szólamuk egyiküket sem tette érdemben próbára. Így mindkettőjüknek inkább csak az alakítása dicsérhető, mint a dallamformálása. Barrett például sosem esik ki a jól nevelt lakáj szerepéből. Éppen azzal gyakorol nyomást, hogy olyan alázatos, éppen azzal veszi le a lábáról Tonyt, hogy hű szolgájának mutatja magát, ugyanakkor érzékelhetően egyre erősebben, a gyilkos indulatig elérve, gyűlöli és megveti urát. Az egyik legerősebb jelenetben – amikor az egyetlen ággyal felszerelt szobát konyhának kellene látnunk – késsel támad Tonyra.
 Alekszej Bogdancsikov és Peter Furlong. Fotó: Kelemen József (A képek forrása: Armel Operaverseny és Fesztivál) |
Tony a darab egyetlen áriájában arról énekel, hogy kegyetlenül elbánt vele a sors, egy katonai táborban kellett átvészelnie a második világháborút, kiégett, nincs kedve már semmihez. Önhibáján kívül lett életunt angol úr. Peter Furlong jól adja a kissé izzadós, sokat vedelő ficsúrt. Nyegle és pimasz. Hanganyaga is neki volt a legjobb. Igaz, ő volt az egyetlen, akitől nem elsősorban színészi jelenlétet várt el Tutino műve, akinek valóban énekelnie is kellett.
Amikor Tonyhoz visszatér Barrett, úr és szolga félig részegen heverednek le egymás mellé a babzsákokra. Kezük összeér. A vonósnégyes gyönyörű zenéjére sötétedik el a szín. Ez a vonósnégyesek lassú, adagio tételeihez hasonló betét igen hosszú (vagy hat percig tart), és a végén érezhetően bizonytalannak hat a taps: le lehetett volna, és le is kellett volna zárni itt a darabot. A hegedű veszi fel először a markáns, szép, lassú dallamot, majd a brácsa következik. A részlet főtémája Beethoven op. 127-es vonósnégyesének lassú tételéből vétetett. Erősebben sugalmazza, hogy hősünk menthetetlen, mint a suta zárlat: a szép Mabel az ágyban fekszik, és a kezét nyújtja Tony felé.