Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

KEVÉSSÉ HIÁNYZÓ LÁNCSZEMEK

Hiányzó láncszemek – „Entartete Musik” / Holokauszt Emlékközpont
2010. nov. 5.
Rendkívül rokonszenves, de kissé maszatos koncepciójú a Bársony Péter brácsás és Korcsolán Orsolya hegedűművész által szerkesztett kamarazenei sorozat. CSONT ANDRÁS KRITIKÁJA.

Az első részben Justus György, Webern, Berg, Villa-Lobos, Kondor Lipót, Vándor Sándor és Bartók műveit hallhattuk. Vegyes névsor, még annál is elegyesebb színvonalú művekkel.    

1938. május 24-én nyílt meg Düsseldorfban a náci államtanácsos, Hans Severus Ziegler által szervezett, Entartete Musik című kiállítás, amely az egy évvel korábbi müncheni nagyszabású képzőművészeti tárlat (Entartete Kunst) ikreként kívánta bemutatni, hogyan is szól náci füllel a zene, ha elfajzik. A kiállítás plakátja egy voltaképpen remekbe sikerült karikatúra volt; a kissé Otto Dix vagy Georg Grosz lendületes stílusában feldobott grafikán egy fülbevalós, szinte tányérajkú néger szaxofonozik, ám gomblyukában nem virág, hanem Dávid-csillag terem. A torzképet elsősorban Ernst Krenek akkoriban rettentő sikeres, Jonny, spielt auf című jazz-operája ihlette, amely mintegy summáját írta a nácik által degeneráltnak vélt zenének és kultúrának. Jazz, néger hős, disszonancia, nagyvárosi dekadencia, faji közömbösség, már-már „fajgyalázás” stb. Mert egyértelmű, hogy az Entartete Musik mint fogalom nem elsősorban és kizárólag a zsidók által írt muzsikát jelentette – így került fel a tiltólistára például a „zsidóbérenc” (értsd Schoenberg-tanítvány) Alban Berg is, akinek fő bűne az atonalitás volt. Ebből a szempontból tehát helyes és védhető, hogy az ő egyik műve is szerepelt a recenzeált koncerten. Bartók felléptetését már nehezebb igazolni: noha kétségtelenül kérte, hogy vegyék fel az elfajzottak közé, ezen óhaját nem teljesítették; Hans Severus Ziegler nyilván úgy gondolta, mint egyik előfutára, a bécsi polgármester, Karl Lueger: hogy ki a zsidó, ő dönti el. Nos, eldöntötte: szerinte Bartók nem tekinthető elfajzottnak, und schluss damit. (És hogy mennyiben tekinthető a nácizmus áldozatának, az sem egyszerű kérdés.) Villa-Lobos meg aztán végképp sehogyan sem illeszthető ide, míg Webern esete a pandant-ja Bergének.

Juliana Steinbach
Juliana Steinbach

Magyarán szólva: politikai vagy zenetörténeti, zeneszociológiai szempontból nem világos a sorozat koncepciója, és még csak sokasodnak a gondok, ha a „hiányzó láncszemek” metaforára koncentrálunk. Mert – kérdezhetnénk epésen – ugyan kinek hiányzik Justus György kétségkívül kedves és szellemes, de minden ízében epigon, zongorára írt szvitje? Vagy Vándor Sándor inkább az Allegro barbaro paródiájának ható, semmint önálló zeneszerzői elgondolást mutató, sokat dübörgő zongoradarabja? De hagyjuk a mártírokat. Ám még ekkor is megkérdezhető: mennyiben hiányzik a repertoárból Anton Webern Langsamer Satz „című” vonósnégyesre írt tétele, ez a jellegzetesen nebulókori darab, melyet még szerzője sem látott el opus-számmal? És ha már Webern, miért nem egy érett kompozíciója szerepelt, az olyanok egyike, amelyek tényleg hiányoznak a mai átlagos koncertprogramokból? És ha már ide került, akkor Villa-Lobostól is szívesebben hallottuk volna, teszem azt, egyik vonósnégyesét (lenne miből választani, hiszen tizenhét darabot szállított) vagy kamarazenei művét, hiszen – akár Webern nagy művei – ezek sem mindennap hallhatóak, és így akár hiányzó láncszemeknek is tekinthetők.

E zsörtölődések után áttérhetünk magára a hangversenyre. De itt sem árt egy előzetes megjegyzés. A Páva utcai zsinagóga terme annyira visszhangos, hogy voltaképpen teljességgel alkalmatlan koncertek megrendezésére. A klarinét jó pár hangja majdnem másodperces késéssel érkezett vissza a hallgatóság körébe, nagy zavart keltve ezzel a hangzásban. Hallottam már olyan koncertet, ahol a zseniális klarinétos, Klenyán Csaba képes volt kreatív jelentést adni a rendkívül erős ekhó-hatásnak. Itt azonban nem történt – mert Bartók és Berg művében nem is történhetett – ilyesmi. Így sokszor tökéletesen eltorzultak a hangzás arányai. Majdnem ugyanez áll a zongora intonációjára is, a balkézből szinte csak dübörgő-fortyogó zúgást hallottunk, a felső szólam meg képtelen volt az elkülönülésre, ennek következtében a frazírozás alig volt érzékelhető.

Tibi Cziger
Tibi Cziger

Ennek ellenére a brazil születésű, de Franciaországban nevelkedett és most is ott élő Juliana Steinbach volt az este főszereplője, és nem csupán azért, mert a vonósnégyeseket kivéve minden produkcióban részt vett, háromszor szólistaként, máskor kamarazenés partnerként. Az 1944-ben eltűnt Justus György Jazz Suite című öttételes (rhapsody, waltz, tango, blues, foxtrott) darabjában erős élvezetet okozott humora, virtuozitása, ritmikai felkészültsége, de játéka tisztaságáról, differenciáltságáról már nem ítélkezhetünk az említett akusztikai anomáliák miatt. Maga a darab Stravinsky, Debussy, Ravel és olykor Bartók, sőt Gershwin iskolájából származik, és nem is igen hagyja el az iskolapadot. Kellemes, néha komoly manuális ügyességet igénylő ráadás-szám. Vándor Sándor A gép című kompozíciója megfelel a címének, a zongorát elsősorban ütőhangszerként kezeli, de itt aztán meg is áll az invenció. Steinbach remekül, nagy elszánással dübörögte végig a kis igénytelenséget. A legtöbbet talán Villa-Lobos apró, de technikailag annál nehezebb zsánerképében (Festa no sertão) nyújtotta, könnyű persze erre ráfogni, hogy hát ez az anyanyelve. De annyi talán bizonyos, hogy a kolorit gazdagsága ebben a műben volt a legplasztikusabban kidolgozott.

Steinbach zongorázásában megfigyelhető valami jó értelemben vett közönségbarát felfogás – ő mintha a koncert hivatalos részében is már ráadásokat adna. Hogy remek kamaramuzsikus, azt a többi számban mutatta meg, mindenekelőtt Alban Berg korai, 1913-as remekében: a Négy darab klarinétra és zongorára zeneileg egyébként is az este csúcspontja volt. A fúvós, Tibi Cziger itt mutatott játéka alapján azt tippeltem, igazán elsőrendű művész (hogy egyelőre még csak ennek ígérete, azt a Bartók-műben tapasztalhattuk meg.) A két muzsikus, a formálás szigorúsága mellett elsősorban a darab látomásos, hallucinációs jellegét emelte ki; Cziger nagyon érdekes, bár ritkán igazán szép hangokat csalt elő a klarinétból, kár, hogy az akusztikai torzulások komolyan akadályozták a térbeliség érzetét, és egybemosták az egyébként pregnánsan elkülönülő ritmusképleteket.

Két egytételes vonósnégyest is hallhattunk, közülük az egyik, Kondor Lipót Rapszódiája már eleve egy tételesnek készült, míg Webern nyilván unta megkomponálni a többi tételt a lassú mellé. Kondor darabja amolyan „instant Bartók”, a nevének megfelelően csapongó, szertelen, és első hallásra valószínűleg nem is nagyon összefogott. Az alkalmi vonósnégyest (Papp Dániel, Jász Pál, Bársony Péter, Oláh Villő) eléggé bátortalanul, túl visszafogottan, kissé iskolásan játszott, és nagyjából ugyanez mondható el a Webern-tolmácsolásukról is. Örömmel hallottam volna őket egy igazán jelentős kompozícióban.

Korcsolán Orsolya
Korcsolán Orsolya

Csúcspontnak volt kikiáltva, de csak másodlagos frissességig jutott Bartók Kontrasztok elnevezésű, klarinétra, hegedűre és zongorára írt kései kamaraműve. Nem állítható, hogy tökéletesen egységes zene, a szerzőnek feltehetően sokféle elvárásnak kellett megfelelnie (a megrendelők: Szigeti József és Benny Goodman), de azért így is sokszínű, a második tételben pedig már-már a legfontosabb Bartók-opusok színvonalának közelébe érő alkotás született. A már említett művészekhez, Korcsolán Orsolya társult hegedűn. Ha nem tévedek, ebben a darabban a hegedűs és a klarinétos összjátékán múlik szinte minden, de sajnos éppen itt nem tudtak zöldágra vergődni az előadók: Cziger ezúttal görcsösen, technikailag sem makulátlanul, kimondottan nem szép anzaccal fújt, Korcsolán pedig nem tudott karaktert adni az egésznek, ritmikailag sem értették meg egymást a partnerével (noha a zongorista Steinbach mindent megtett az ügy érdekében), és a különösen nehéz kadenciákban is bukdácsoltak. Így a produkció éretlenre, sok tekintetben érdektelenre, kissé unalmasra sikerült; a táncos karakterek, a felszabadult mulatás helyett inkább ügyetlenke botladozást, a második tétel visszafogott víziói helyett inkább pasztelles impressziókat hallhattunk.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek