 Jelenetek az előadásból |
Az 1997-ben írt és 2005-ben megjelent próza – amelyből Háy János a Kolibri Színház kérésére készített színdarabot – megtörtént eset alapján született fiktív történet. E szikár, költői és triviális nyelvi világot sűrítő mű adekvát megjelenítése született meg a Kolibriben, ahol ez a bemutató is része annak a Platform 11+ elnevezésű nemzetközi programnak, amelynek célja a nemzetek kulturális és társadalmi különbségeinek bemutatása. Ennek keretében számos olyan új magyar dráma kerül a közeljövőben színpadra, amely hasonló módon szólítja meg a tizenévesek korosztályát. S nemcsak a színpadról, hanem az előadást követő beszélgetéseken, foglalkozásokon is. A drámát olvasva nem lehet nem gondolni Arany János Hídavatására, ám itt az öngyilkosságot választók nem a Margit-hídról vetik bele magukat a Dunába, hanem Veszprémben a Szent István nevét viselő viaduktról az ötvenméteres mélységbe. A viaduktról leugrók között feltűnően sok a fiatal, a darab próbaidőszaka alatt is bekövetkezett egy tragédia. A Völgyhíd kamasztörténet, de nemcsak róluk és nekik szól. Ezt tömören fejezi ki az alcím: Színmű azoknak, akik túl akarják élni a felnőttek rémuralmát és azoknak, akik túlélték és felnőttek lettek. A mű 17-18 éves kollégista főszereplői nem akarják túlélni.
Péter és Deda osztálytársak, barátok, Péter és Deda húga, Zsófi szerelmesek egymásba. A két fiú közül Deda az érettebb, felvilágosultabb, egyben lázadóbb és cinikusabb is. Folyton azt hajtogatja, hogy nem akar ötven éves seggfej lenni, mégsem ő lesz öngyilkos. Az ő családi hátteréről keveset tudunk, de azt igen, hogy a kollégisták többségéhez hasonlóan nem lehet túl harmonikus. Péter sivár otthoni világát megismerjük: a csak a pénzért hajtó üzletember-apát, aki egész nyáron dolgoztatja fiát, és a családi konfliktusokat kerülő anyát. A fiú menekül a szerelembe, de a kapcsolatuk felemás, mivel egyre jobban rátelepszik a lány életére, minden pillanatát kisajátítaná, s mindenkire, még Zsófi bátyjára és apjára is féltékeny. Péter zárt világot alakít ki magának, amelyből egyre inkább kirekesztődik a környezete, s ebbe a világba húzza be szerelmesét is. Amikor sem az apja, sem a barátja elvárásainak nem tud megfelelni, és úgy érzi, hogy Zsófit is csak egy módon tudja magához láncolni, a lányt magával rántva leugrik a viaduktról.
A darab apró jelenet-mozaikokból épül, s a végzetes tetthez vezető utat igyekszik bemutatni. A szerző a színművet eredetileg is bábokra és színészekre írta, de nála a múltban és az álomban-képzeletben játszódó epizódoknban kaptak volna szerepet a bábok, míg Bagossy László rendezésében a gyerekeket bábok, a felnőtteket színészek elevenítik meg. Ez egyrészt dramaturgiailag és szcenikailag tiszta és követhető szerkezetet hoz létre, másrészt egyértelmű befogadói szituációt teremt. A produkcióval elsősorban megcélzott kamaszkorúak paradox módon jobban tudnak azonosulni a stilizált, éppen ezért tőlük kicsit eltartott báb-énjükkel, ugyanakkor a rendező a felnőttekről szintén stilizált, de elrajzolt képet nyújt.
Az előadás keretes szerkezetű, az első és az utolsó képben a csupasz színpadon fekvő két holttestet látjuk, miközben a narrátor hangja Szent Péterről és Jézusról szóló biblikus példázatot mond, szürke köpenyes, kis szárnyacskát viselő angyalok gyűlnek a halottak köré. Az angyalok kara idézi fel a történteket: végig a színen vannak, ők mozgatják a díszletet képező hatalmas, aranyozott blondel keretet, s amikor kell, csuhás köpenyükből kibújva a felnőttek szerepébe lépnek.
A produkció meghatározó eleme a látvány. A rengeteg kis epizódból építkező darab jelenet- és helyszínváltásait nagyon egyszerűen kellett megoldani, ezt Bagossy Levente négy részre szétszedhető képkerettel valósította meg. A képkeret egyben ebédlőasztal, ágy, kollégiumi háló, park, sőt maga a viadukt lehet, szétszedve pedig a vécésortól a viadukthoz vezető lépcsőig a helyszínek legváltozatosabb kialakítására alkalmas. A tervező a Budapest Bábszínházban játszott Líra és Epika után megint nagyszerű bábokat készített. Ezúttal nagyobb, fél méter körüli, de ismét nyeles bábokat használ, figurái karakteresek, pontosan jellemeznek egy-egy kamasztípust, ugyanakkor egyénítettek is. A látvánnyal azonosan fontos szerepe van a zenei háttérnek, amelyet zömmel Bach Máté passiójának részleteit idézve Bornai Szilveszter állított össze, és amely zenei világ összetartja a mozaikos szerkezetet.
 Fotók: Szlovák Judit (A képek forrása: Kolibri Színház) |
Bagossy László rendezését nézve ugyan felidéződhet a nézőben az Örkény színházi Kasimir és Karoline térkezelése, ám itt a szűkített képkivágások teljesen másként funkcionálnak, hiszen más a lépték a színészi és a bábos jelenlétnél. Bagossy – mint mindig – pontosan elemez, jó ritmusban váltogatja a bábos és nem bábos, az intim és a társas jelenlétet követelő epizódokat. Precízen kidolgozott szituációkat hoz létre, jól él a bábozás kínálta stilizációval, miközben megteremti a színészi játék hitelességet is.
A színészek elképesztő fegyelemmel, pontosan hajtják végre az igen bonyolult és nagy figyelmet igénylő „háttérmunkát”, a díszlet-keret mozgatását, szétszedését és összeillesztését, miáltal a máskor üresjáratnak érzett átdíszletezés a produkció szerves részévé válik. Ugyanakkor egy-egy villanásában mindenki erős színekkel megrajzolt karaktert is bemutat. A három főszerepben Mészáros Tamás (Péter), Szanitter Dávid (Deda) és Megyes Melinda (Zsófi) remekel. Nagyszerűen mozgatnak, árnyaltan jellemzett figurát jelenítenek meg, alakításukban líra, humor, szorongás és a dominanciaharcból következő kakaskodás mind együtt van.