Olga, Mása és Irina, ahogy a műsorfüzet írja, Tompa Gábor rendező számára egyetlen szimbolikus nőalak három arca: az anyaság, a nőiesség és a kislányosság megtestesülése. Az elképzelésnek megfelelően a főszereplők közötti éles kontúrok jól megfigyelhetőek az előadásban, akárcsak a karaktereik változására, átalakulására való éles rámutatás. Olga (Kali Andrea) eleinte láthatóan vonalas, büszke, később egyre megtörtebb és keserűbb. Mása (Kézdi Imola) érzékenysége kétségbeesésbe fordul át, Irina (Péter Hilda) – aki a nyitó jelenetben végig figyeli és jó érzékkel játékpartnerévé, társává teszi a véletlenül odatévedt pillangót – pedig az egyik felvonásról a másikra válik cserfes gyerekből szikkadt, száraz, beletörődő, reménytelen vénkisasszonnyá. Az idő múlását jelzi, hogy a szereplők egyre görnyedtebbé, ráncosabbá, szigorúbb tekintetűvé válnak, fizikailag és lelkileg egyaránt megöregszenek. Az előadás legfontosabb perceiben együtt látjuk őket hosszú pillanattá merevített képekben: a darab elején, gondtalan, várakozással teli életükben egy piros kanapén, a végén pedig elhagyatottan, egy kis sekély medence szélén ücsörögve.
 Kézdi Imola, Péter Hilda és Kali Andrea |
A produkció legfőbb ereje a színészi játékban rejlik, amely alapjaiban klasszikus, realista és szöveghű, de minden „jólneveltsége” és szabályossága ellenére (vagy épp azért) igen hatásos. Az alakításokban és a szerepfelfogásokban végig jelenlévő irónia miatt szerencsésen elkerülhető viszont, hogy melodrámázásba vagy önsajnálatba süppedjen figura és néző. A Csehov-textus jó alapot ad ahhoz, hogy minden szereplő a saját karikatúráját is alakíthassa egyben, remek érzékkel egyensúlyozzon a tragikus és a komikus között. Idővel a keserű, de parodisztikus vonások egyre élesebbé válnak. Az érzékeny lelkű, bumfordi, mackós Andrej (Hatházi András) a második felvonásra kövér zugevő lesz, aki kenyércsücsköket dugdos a felesége elől, asszonya, a kezdetben csak idegesen vihogó, színes papagájnak öltöztetett Natalját (Skovrán Tünde) később erőszakos és hangos fitnesz-nagyasszonnyá karikírozzák. Csebutikin (Dengyel Iván) kimért, bölcs, atyáskodó figurából válik lecsúszott, hózentrógeres részegessé. A Moszkvába utazás reményét felvillantó sármos Versinyin (Bogdán Zsolt) is egyre zavartabbnak, tétovábbnak és szerencsétlenebbnek tűnik, Tuzenbachot pedig túlzott lelkesedése és naivitása teszi idétlenné. Szoljonij (Bíró József) határozottsága és szarkazmusa egyre inkább katonás merevséggé és sértődöttséggé alakul.
 Jelenetkép |
A megdöbbentő vagy feszült pillanatokat mindig jó reakcióérzékkel ellenpontozza a rendezés valamilyen teljesen más hangulatú megnyilvánulással. A Mása és Versinyin szerelmi drámája körül kialakuló líraiságot például rendszerint felborítja a férj, Kuligin (Orbán Attila) váratlan helyzetekben való felbukkanása, aki az egész előadásban erősen jelenlévő groteszk humor egyik kulcsfigurája is: frakkjával, okuláréjával, elnagyolt gesztusaival és pingvinszerű mozgásával remekül hozza a magabiztos, tudálékos, csinovnyik pedagógust. Míg a többiek boldogsága és helyzetükkel való elégedettsége látszat, amit egyre szánalmasabban küszködve próbálnak fenntartani, és amelynek leple alatt a boldogtalanság okozta indulatok kavarognak, Kuligin számára otthonos, biztonságos terep a lassú, vidéki létezés: nincsenek apró titkai, nem akar menekülni, megdöbbentően elégedett. Mindvégig érzékelhető, hogy tudja jól, hiába a jóképű, férfias és romantikus Versinyin, Mása végül az övé marad, mert ez a dolgok rendje. Az előadás záró képében a magukra maradó és magukba zuhanó nővérek mellett is ő lesz az, akinek a bólogatásából, mosolyából úgy tűnik, mintha végig tudta volna a végkifejletet.
A részletekre nagyon figyelő játék remekül érvényesül a jelzésszerű, alapjaiban szintén valósághű, de groteszk elemeket is felmutató díszletben (Both András). Az első felvonásban még óriási, kerekeken guruló katonajelmez formájában van jelen a rendet, rendszert képviselő apafigura, amelyen a lányok nevetgélve csüngenek. Az áttetsző függöny mögötti hatalmas, külön megvilágított ebédlőasztal körüli hangos csörömpölés jelzi a társasági élet élénkségét, a háttérben pedig egy üvegfal mögött időnként kimerevednek a nővérek életében folyamatosan jelenlévő szereplők. Ahogy aztán haladunk előre az időben, az alapvetően világos és fehér falak egyre sivárabbak lesznek, egyre inkább egy kórházra emlékeztetve a nézőt. A színpad közepén megjelenő, süllyesztőszerű sekély medence – szintén ironikus módon – csak a vízben gázolásra, a felszínen való evickélésre alkalmas, elmerülésre, vízbe fulladásra nem.
 Fotó: Bíró István (A képek forrása: Kolozsvári Állami Magyar Színház) |
A változás lehetőségének csak a látszatát felmutató, de alapjaiban állandó vidéki orosz világot jól kifejezi a Rahmanyinov és Sosztakovics műveiből összeállított zenei kíséret. A pattogós katonazenét legtöbbször a drámai pillanatok lecsapására használja a rendezés. Az időről időre, hol tűzoltóként, álarcosként vagy zenekarként felbukkanó, vezényszóra mozgó és menetelő kék-szürke ruhás kiskatonák (akiknek a jelenléte az oroszos fegyelmezettséget is jelezheti) az előadás végén angyalszárnyakkal a hátukon tekernének tova, a fény felé, a semmibe – ha megmozdulna az a bicikli.
Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Pécs EKF 2010 gyűjtőlapon olvashatják.