Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

VIDÉKEN A HELYZET VÁLTOZATLAN

Igazgatóválasztás Tatabányán
2010. okt. 31.
Minden jogszerűen, a(z ál)demokratikus játékszabályokat betartva történt, ám a végeredmény borítékolható volt. NÁNAY ISTVÁN ELEMZÉSE.
A napi sajtóból már tudható, hogy a tatabányai Jászai Mari Színház, Népház elnevezésű komplex intézményt 2011. január 1-jétől Crespo Rodrigo színész fogja irányítani. Az sem titok, hogy – Görözdi Géza, a színház közalkalmazotti tanácsának elnöke, Margitai Ági színész, Mészáros Kartal, a reprezentatív szakszervezet delegáltja, Szakonyi Zsófia, a szakminisztérium képviselője, Simon István, a Pécsi Nemzeti Színház ügyvezető igazgatója, Székely Gábor rendező valamint Ablonczy Dánielné, a kulturális bizottság elnöke és Schmidt Csaba ügyvezető alpolgármester (azóta a város polgármestere) mellett – én is tagja voltam az igazgatói pályázat szakmai bíráló bizottságának. A pályázók személye is ismert – Bencze Ilona színésznő, a Madách Színház tagja, Crespo Rodrigo, a Győri Nemzeti és a székesfehérvári Vörösmarty Színház tagja, Dósa Zsuzsa színésznő, Harsányi Sulyom László rendező, a színház eddigi igazgatója és Szolnoki Tibor, színész, a Madách Színház tagja, az Operettvilág Együttes vezetője –, a pályázatukat azonban a vonatkozó törvények értelmében hivatalosan titok fedte. 
Arról, hogy a szakmai bizottság tagjai a beérkezett pályázatokról nem adnak át információt, a pályázat tartalmát nem közlik harmadik személlyel, titoktartási nyilatkozatot írtunk alá. E nyilatkozat azonban okafogyottá vált azzal, hogy a pályázatok – Bencze Ilonáét kivéve, aki a szinhaz.hu információja szerint visszavonta pályázatát – az egyik műsorújság internetes oldalán, illetve a szinhaz.hu portálon közzététettek. Ez alapján úgy gondolom, elhárult az akadálya annak, hogy e pályáztatás és általában a pályáztatás tanulságait összegezzem. (Crespo Rodrigo pályázata itt, Harsányi Sulyom Lászlóé itt olvasható – a szerk.)
A múlt
A pályáztatás kritikus időszakban történt. Harsányi Sulyom László tíz évig vezette a színházat. Igazgatása alatt az intézményt jelentős művészi erőt képviselő teátrummá fejlesztette, amelynek számos előadása fesztiválokon (POSZT, Vidéki Színházak Találkozója, Vidor Fesztivál stb.) sikeresen vett részt, és igen elismerő kritikai visszhangot váltott ki. Kiváló színészekből, visszatérő rendezőkből és közreműködőkből létrehozott egy társulatot, ám a művészeket – a fenntartó akaratából – nem tudta állandó státuszba venni: e társulat csak virtuálisan létezett. Az előadó-művészeti törvény hatályba lépése után a város vezetése nem is az egyes, tehát az állandó társulattal rendelkező intézményeket tömörítő kategóriába regisztráltatta színházát, hanem a kettesbe (produkciós színház), bár a teátrum az egyes kategória más feltételeinek is megfelelt volna. 
Harsányi Sulyom László
Harsányi Sulyom László
Az igazgató második ciklusa lényegében a színházépület átépítésével telt, ennek viszontagságairól a Népszava október 24-i számában olvasható interjújában részletesen beszámolt. Mint ahogy arról is – s nemcsak az idézett interjúban, hanem az elmúlt hónapokban több helyi és országos fórumon, például a HVG-ben –, hogy az építkezés előkészületei és lebonyolítása idején, majd a megújult színház átadását követően milyen konfliktusai voltak a város vezetésével. Arról, hogy milyen anomáliákhoz vezetett az, hogy a város ugyan több milliárdot áldozott a beruházásra, de nem számolt az új létesítmény magasabb működtetési költségeivel, továbbá milyen következményei lettek a központi finanszírozásban bekövetkezett káros és meggondolatlan intézkedéseknek, mindenekelőtt az elvonásoknak, illetve mit okozott az, hogy az így előálló hiány helybeli kompenzálása elmaradt. A 2010/11-es évad elején az igazgató kénytelen volt rendkívüli állapotot hirdetni, ennek következtében a bemutatók egy kivételével egyelőre elmaradnak, és további drasztikus megszorítások következtek. Az igazgató minapi nyilatkozata szerint a színház önerejéből három hónap alatt megszüntette a hiányt. 
Minden színház életében az épületfelújítás együtt jár a művészi munka viszonylagos háttérbe szorulásával, tevékenységének visszafogásával. Itt azonban a városvezetés kifejezetten erre utasította a direktort. Ebben a helyzetben különösen nehéznek bizonyult, hogy az új épület átadása után a felújítás előtti bemutató- és munkarend visszaállítható legyen, s az évek alatt kényszerűen lemorzsolódó látogatókat visszahozzák a színházba, hiszen ez normális körülmények között is hosszabb időt igényel. Ilyen esetben a regnáló vagy a megbízatásának megújítása előtt álló vezetőnek illik megadni a bizalmat, megítélni a kellő türelmet, hogy befejezze azt a folyamatot, amit az első ciklusban elkezdett, s amit a jócskán elhúzódó építkezés miatt időlegesen takarékra volt kénytelen állítani. 
Különösen akkor, ha a város vezetésének a deklarációk szintjén nem voltak nyílt fenntartásai azzal a színházzal, amit Harsányi Sulyom László képviselt. Igaz – s ezt Schmidt Csaba nem rejtette véka alá sem a szakmai bizottság ülésén, sem az új igazgató választásakor a közgyűlésben –: annál több a direktor kommunikációs stílusával, a fenntartókkal kialakított együttműködési készségének hiányával. Magyarán azzal, hogy Harsányi Sulyom László mindenekelőtt a színház érdekeit képviselte, és nem a várospolitikusok mindenkori igényeihez igazodott.   
De más is beárnyékolta ezt a színházigazgató-választást: a politikának a színházi életben is tapasztalható egyre nyilvánvalóbb térnyerése. Már akkor, amikor hivatalosan még azt sem lehetett tudni, hogy kik adták be a pályázatukat, a színházi folyósokon zajló beszélgetésekben egyetlen biztos befutóról lehetett hallani, aki élvezi a kormányzó párt helyi és tágabb köreinek bizalmát és bírja támogatását. Ennek ellenére rajta kívül négyen pályáztak.
A szakmaiság csődje
Az önkormányzat pedig lejátszotta az ilyenkor kötelező, látszat-demokratikus köröket: a szakmai bizottsággal még májusban véleményeztette a kiírást (igaz, a javaslatok többségét elvetette, köztük azt is, hogy pontosabban kellene körvonalazni, milyen típusú színházra szól a kiírás), amelyet július 16-án – tehát a nyár közepén, amikor a legkisebb a valószínűsége, hogy sokan figyelik a minisztériumi honlapokat – tett közzé, s a szakmai bizottságot időben, azaz még a törvényben meghatározott intervallum utolsó napján összehívta, hogy lefolytassa a több mint hatórás ülést. 
Minden jogszerűen, de tét nélkül és hiábavalóan történt. Ha formálisan nézzük, a szakmai bizottság ajánlása egy olyan közgyűlés számára született, amely mandátumának utolsó napjait élte, hiszen közvetlenül az önkormányzati választások előtt voltunk, s már csak a következő, más összetételű testület tudhatott dönteni. Persze, nem volt kétséges a választás kimenetele, így az sem, hogy megváltozik az új testület összetétele is, de talán a szavazáskor más eredmény születhetett volna, ha a szakmai meghallgatást nem az utolsó pillanatban kell lebonyolítani.
Bár ki tudja. A szavazást ugyanis alapvetően befolyásolta az, hogy a színház dolgozóit képviselő két küldött előre bejelentette: tartózkodni fog. Indokaik részben érthetőek, hiszen a titoktartási nyilatkozat aláírásával kutyaszorítóba kerültek. Ha kikérik a dolgozók véleményét, akkor ismertetniük kell a pályázatokat, de ha ezt teszik, megsértik a fogadalmukat. Így csak a maguk véleményét deklarálhatnák, őket viszont nem ilyen minőségben delegálta az általuk képviselt közösség. Ez minden vezetőváltásnál visszatérő probléma, amit különbözőképpen szokás kijátszani, de tény: ennek szabályozása elengedhetetlen lenne.
A felújított Jászai Mari Színház
A felújított Jászai Mari Színház
Ez esetben nehéz kideríteni, hogy a tartózkodás mögött csak ez az indok húzódik-e meg, avagy a háttérben más meggondolások is működtek. Ha a szakmai bizottság döntése halasztódhatott volna – mint ahogy ezt többen javasoltuk –, akkor ajánlásunkat formailag is annak a testületnek címezhettük volna, amely döntési helyzetben van, s ami lényegesebb: a színház két delegáltja abban a formában, ahogy ez a szeptember 16-i szakmai ülésen megfogalmazódott, ismertethette volna a dolgozókkal a pályázatokat, tehát szavazhattak volna. Ebben az esetben egyértelműbb arányok jelenhettek volna meg, hiszen – mint ahogy ez különböző híradásokból is tudható – Harsányi Sulyom László pályázatára négy, Crespo Rodrigóéra három, Szolnoki Tibor és Dósa Zsuzsa pályázatára egy-egy szavazat esett, így egyikük sem szerezte meg a támogatáshoz szükséges arányt, de a tartózkodók szavazata döntően változtathatta volna meg az eredményt. 
Ez azonban az ügynek csak a formai része. A lényeg: a döntés – mint az utóbbi időben a vidéki színházak vezetőválasztásainál általában – előre tudható, de legalábbis sejthető volt. S ez nemcsak a mendemondákból, hanem a szakmai meghallgatás hangneméből is kikövetkeztethetőnek tűnt. Természetesen nem vonom kétségbe a döntéshozók felelősségét és kompetenciáját, amikor ez vagy az mellett voksolnak, de az több mint aggályos, hogy az esetek jelentős részében a szakmai bizottság érvelését, indoklását vagy nem ismerve, vagy azt negligálva döntenek. 
Itt a szakmai bizottság négy olyan tagja, akik hivatásuk folytán ténylegesen szakmai szempontok alapján képesek megítélni a tatabányai színház helyzetét, eredményeit, a pályázók kvalitásait és a pályázatok tartalmát, egyértelmű állásfoglalásukkal szavaztak Harsányi Sulyom László mellett. Nemcsak azért, mert a pályázat szakmailag megalapozott, kritikus és önkritikus szemléletű, belátható és megvalósítható jövőképpel rendelkező, hanem azért is, mert egy megkezdett és ígéretes fejlődés folytatását megtörni nem érdemes. 
Pályázatokról – általában 
Nagy kérdés, hogy Tatabányán milyen színházat lehet, érdemes és kell csinálni. A város nagyon közel fekszik a fővároshoz, tehát aki változatos színházi élményre vágyik, könnyedén eléri Budapestet. A város viszonylag fiatal, így még mindig csak alakulóban van az a réteg, amely el tud(na) tartani egy állandó színházat. Ezek alapján csak olyan színházat érdemes itt működtetni, amely meg tudja szólítani a lakosságot, be tudja csábítani a fiatalokat és az aktív korúakat éppen úgy, mint a nyugdíjasokat. Kényes egyensúlyt kell tehát találni a különböző műfajok, stílusok, a kikapcsolódás és a gondolkodtatás között, olyan minőséget kell produkálni, amely versenyképes más vidéki teátrumok, de még a fővárosi színházak kínálatával is. Megítélésünk szerint kisebb-nagyobb kompromisszumokkal ezen az úton járt Harsányi Sulyom László. Ezt láthatóan a közgyűlés tagjai nem így értékelték, hiszen a nyílt pályázatról elrendelt titkos szavazáson az ő pályázata egyetlen szavazatot sem kapott, míg tizenegyen Crespo Rodrigóéra, hatan Szolnoki Tiboréra adták a voksukat.
Crespo Rodrigo
Crespo Rodrigo
Egy ilyen döntésnél a pályázók szakmai előélete, illetve a pályázatok minősége elhanyagolható tényezőnek tűnik, holott röviden érdemes erről is szót ejteni. Elgondolkodtató, hogy a pályázók többsége színész, akinek nincs vezetői gyakorlata. Harsányi Sulyom mellett Szolnoki Tibor rendelkezik azzal a szakmai múlttal, gyakorlattal, rutinnal, amely szükséges lenne egy ilyen poszt betöltéséhez. 
Értelemszerűen kétféle pályázati típus jelenik meg, hiszen másként látja a színház helyzetét és potenciális jövőjét az, aki belül van, tehát újrapályázó, s az, aki kívülről ismeri csak az intézményt és lehetőségeit. Harsányi Sulyom László értelemszerűen a megkezdett munka folytatását ígérte, a többiek mással próbálkoztak. Ám feltűnő, hogy az utóbbi években a pályázók egyike sem látott egyetlen tatabányai előadást sem, s pályázatának megírásakor megelégedett a színházról és a fenntartó színházi elképzeléseiről szóló, a honlapokon elérhető adatokkal. 
Minden pályázó népszínházat akar teremteni, ám a meghallgatáson egyikük sem tudott érdemben válaszolni arra, hogy mit ért e fogalmon. Mindenki meg szeretné változtatni a színház kategóriába sorolását – függetlenül attól, hogy tisztában van-e vagy sem a fenntartó e kérdésben képviselt nézetével –, meg akarná tartani a társulati formát (miközben hivatalosan nincs társulat), s mindenki növelni szeretné a néző- és előadásszámot. Mindenki a társszínházakkal – beleértve a határon túliakat is – való együttműködésben látja a fejlődés egyik zálogát, de senki nem számolta ki, hogy miként és mennyiért lehet e kooperációkat vagy vendégjátékokat lebonyolítani. Mindenki csak nagyvonalakban jelölte meg az együttműködő művészek, rendezők körét. Senki nem tud mit kezdeni azzal a szituációval, hogy itt nemcsak egy színház vezetésére pályázik, hanem egy közművelődési intézményére is. Szolnoki Tibor pályázatának címe árulkodik erről leginkább: Színház és Népház, tehát Népszínház, ami a kifejtésében úgy néz ki, hogy az öntevékeny együtteseket szeretné a zenés produkcióiban felléptetni.
Vannak olyan visszatérő és a kiírások körvonalazatlansága miatt semmitmondó fejezetek, amelyek nemcsak, itt, hanem minden más pályázatnál előfordulnak. Ilyen a gazdasági koncepció, a PR- és marketing tevékenység körvonalazása, a műsorterv felvázolása, a közönségkapcsolat alakítása stb. Ezek egy részének kellő mélységű kidolgozásához többnyire hiányoznak a szükséges adatok, és/vagy nincsenek meg az elengedhetetlen helyi ismeretek, de a monitoringozást mindenki tervbe vette. A műsorterv-összeállításokból viszont a szűk körű és hiányos darabismeret éppúgy kiderül, mint annak lehetetlensége, hogy a leendő társulat és a közönségigény ismeretének hiányában kell rövid és középtávú műsortervet körvonalazni. Az így is meglepő, hogy a pályázók listájában rendre szerepelnek olyan darabok, amelyeket a közelmúltban játszott a színház, nem beszélve arról, hogy e jegyzékek többnyire ugyanazt a két-három tucat művet tartalmazzák. 
Kettő az ötből
Harsányi Sulyom Lászlóén kívül két pályázat mutatott markáns jegyeket, a közgyűlésen e pályázókra adták a legtöbb szavazatot. Szolnoki Tibor egyértelműen zenés színházat kínál Tatabányának. Érvelésében a prózai és a zenés előadások korábbi látogatottsági adataiban megmutatkozó nagyságrendi eltérésre éppen úgy hivatkozik, mint a saját vállalkozásának gyakorlatára. Az igényesség, elegancia, életöröm és szépség színházát hirdeti, a prózai repertoárra nem sok szót veszteget, viszont terveihez nem kér plusz pénzt – ami vagy tájékozatlanságról tanúskodik, vagy taktikázást sejtet –, megelégszik az eddigi költségvetési összegekkel.  
Crespo Rodrigo Balatoni Mónika rendező-dramaturggal és a székesfehérvári Vörösmarty Színház vezetőivel, Vasvári Csabával és Szűcs Gáborral közösen adta be pályázatát, amelynek egyik központi alapgondolata a két színház közötti szoros, stratégiai kapcsolat hangsúlyozása. A színházak közötti kooperációnak számos előnye van, erre jó példákat hazánkban is lehet látni, de ez esetben nem elsősorban erről van szó, hanem arról, hogy a tatabányai repertoár nagyobb részét a székesfehérváriak adnák, és az intézmény működtetésében is erősen támaszkodnának a fehérvári színház segítségére. Bővebb művészeti koncepcióra nem derül fény, hacsak azt nem tekintjük annak, hogy leginkább befogadott produkciókat kínál a gyerekeknek, a tíz-tizennégy éveseknek felolvasószínházat tervez, a nagyobbaknak közelebbről nem részletezett tartalmú pszichoszínházat, s a díszlet-jelmez tervezését végzős egyetemi hallgatókra bízná. A pályázó fontosnak tartotta, hogy dolgozata elején bejelentse: megválasztása eseten színháza szakmapolitikai érdekképviseletét a Magyar Teátrumi Társaság tagjaként folytatná, illetve a végén közölje a társaság Székesfehérváron 2010. május 9-én megfogalmazott előadó-művészeti szakmapolitikai programját.
A pályázás procedúráját követve úgy tűnik, hogy a kiíróknak a színház működtetése és fenntartása egy a sok feladatuk között, a színházhoz való viszonyuk személyes vonatkozása, annak körvonalazása, hogy milyen színházat szeretnének a városuknak, nem mutatkozott meg. S annak számba vétele végképp nem, hogy milyen színházra szavaznának a város színházat szerető lakosai. De hát – követve az előző évek, évtizedek gyakorlatát – ez mindenhol, nemcsak a színházak környékén, így dívik mostanában.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek