A könyvek igen szépek (grafikai tervezőjük Árendás József), kép- és fényképanyaguk színvonalas, kár tehát a szépséghibákért, melyek mögött a kezdés sietségét és összehangolatlanságot kell sejtenünk. A Napló- és Rekviem-kötetet az író, műfordító Forgách András, a Rusztról pályaképet is publikált kritikus, színházi szakember, Nánay István és a színházi irodalmi vezető, direktor Tucsni András szerkesztette, a Színészdramaturgiát–Színitanodát az utóbbi kettő. Nánay mindkét tomuszt kísérő-értelmező sorokkal látta el, Forgách az elsőhöz írt bevezető kisportrét.
Kiegyensúlyozott munkakörülmények között elképzelhetetlen, hogy ilyen kiváló szakemberek, Ruszt odaadó barátai akkora hibatömkeleggel és tévesztésekkel bocsássák útjukra az írások első kötegeit, mint itt történt. Az elgépeléseket, fésületlen mondatokat nem is említve, csak a névjegyzékeket nézve: ők ne tudnák – vagy a közülük ebben illetékes –, hogy az Egyetemi Színpadról, az Universitas Együttesről szóló szavaival Ruszt Vágóként nem a tévériporter Vágó Istvánt, hanem az író, dramaturg, mindenes Vágó Pétert nevezte meg? (Eligazításul szolgálhat Nánay remek könyve, az Egyetemi Színpad történetét feldolgozó Profán szentély.) Bojtár Endre nem költő és nem az MTA tagja, hanem Széchenyi-díjas irodalomtörténész, a baltisztika művelője. Barta András kritikus, Cenner Mihály színháztörténész és Köröspataki Kiss Sándor műfordító sajnos már elhunyt. Halálozásuk dátumát éppen úgy gyorsan meg lehetett volna keresni, mint más hiányzó adatokat. Peter Weiss drámaíró a P betűnél, Peter Weiss, Otto névformával szerepel. Ne szaporítsuk.Szépséghibánál is súlyosabb vétés (azonban a következő kötetekben korrigálható), hogy a Napló 1962 és 1969 közötti (egy) részének sajtó alá rendezéséről alig valamit tudunk meg. Nagyjából annyit, hogy más, tematikusan összefüggő egységek később látnak napvilágot (ahogy majd az 1970-nel kezdődő évtizedek válogatott feljegyzései is). Jelenleg legfeljebb találgathatjuk, milyen is a testes, sokat javítgatott és kommentált kézirat, melyet a rendező haláláig gyarapított. Nincs eligazításunk a rövidítés, válogatás szempontjairól, mértékéről (bár Forgách nyújt minimális tájékoztatást). A számos mondat végén (vagy elején) álló három pont […] nem elégséges jelzése a húzásnak, hiszen lehet akár a naplóíró írásjele is.
Sajnálatos módon az a látszat keletkezik, hogy Ruszt homo-, illetve biszexualitása indokolta az elhagyásokat. „…személyiségét, választásait döntően befolyásoló homoszexualitásáról” Forgách említést tesz, Nánay úgy fogalmaz: a hatvanas évtized „a szellemi tájékozódás és a nemi identitás keresésének évtizede”. Ennek tudatában sem könnyű eldönteni például, hogy egy bizonyos T., akit Ruszt egy ideig társaként említ, férfi-e vagy nő. (Ruszt József a napló megkezdésekor már – olvassuk itt közölt önéletrajzában – apa volt, első házasságából 1960-ban született a leánya. 1965-ben, dunapataji színitanfolyami közreműködése után azt vetette papírra azt őt ott körülrajongó nők egyikéről: „Ő volt a második nő az életemben”.) Nem az illetéktelen kíváncsiság tenné fel kérdéseit: a Ruszt rendezői munkásságát (ezen belül például a félmeztelen testek színpadi szimbolikáját) jobban érteni akaró érdeklődő szeretne szakszerűbb kapcsolatba kerülni a Naplóval (felesleges és pontatlan jegyzeteket mellőzve, a sajnálatosan hiányzó jegyzetekben részesülve). Ruszt József egyébként, amikor e sorok írójának az ő pályájáról tartott féléves egyetemi szemináriuma végeztével elfogadta a hallgatók meghívását, mintegy negyven diák előtt, borospoharával a kezében teljes kendőzetlenséggel beszélt magáról.
E nem csekély kifogások és hiányosságok ellenére a Napló egy jelentékeny (akkor még önértékelési szélsőségekkel, művészi és egzisztenciális nehézségekkel, érzelmi és anyagi gondokkal fokozottan küzdő) talentum vívódásának a korba ágyazott érdekes és el nem avult lenyomata, inkább az egyén, mint a történelmi periódus nagyobb és kisebb erővonalai felől láttatva. A Rekviem című dráma, melyet Ruszt fő szépirodalmi kísérletének tartott és rengeteget korrigált, esendő szövegezésében és jelenetezésében is adalék ahhoz a drámairodalmi, dramaturgiai periódushoz, amely egy be nem teljesült irányban, színházi gondolkodásmóddal, pszichológiai eszközökkel kereste az ábrázolás (ebben az esetben a Gellért Endre öngyilkossági kísérletét, menekvésképtelenségét tárgyazó kulcsdráma) formáit.
 |
Forgách András és Nánay István emlékezésbe oltott személyiség- és műelemzései sok, itt nem részletezhető érdekességgel szolgálnak, többek között Ruszt és színészei munkakapcsolatáról (egyben arról, hogy – Gábor Miklós kivételével – általában nem a neves művészek közt kereste és találta meg elképzelései tolmácsolóit, különösen a magyar színháztörténeten is maradandó nyomot hagyó egyetemi színpadi korszakában, valamint kecskeméti időszaka nagyobb részében nem). A második kötetet kitevő Színészdramaturgiát, e szegmenseiben ma is hasznos alapvetést elsőként Ruszt rúgná fel, és Színitanoda-modellje is a félmúlt dokumentuma, nem a jövő által mindenestül alkalmazható színházi bázis. Az első két kötetet együtt kell forgatnunk, hogy például a dramaturgiai elgondolások formálódásáról, a külső és belső késztetésekről képet nyerjünk. Valószínűleg a tervezett sorozat egészére is ez a kikerülhetetlen koherencia: az oeuvre impulzív, feltépett egyanyagúsága és a befogadás komplex voltának szükségessége nyomja majd rá a bélyegét.
„Számomra egész életművéből a próbái jelentették és jelentik mindmáig a legmaradandóbb élményt” – írja Forgách. Hasonló emléket őrizhetnek mindazok, akik tapasztalták: Ruszt József állandóan próbált. Délelőtt tíztől kettőig, a szünetekben, éjjel a színészbüfében, séta közben, megbeszélések alkalmával, levelezés során, de még egy könyvet dedikálva is. Folytonosan mérlegelt, tervezett, elvetett, hangosan gondolkodott, maga s más tökéletesítésén fáradozott (még akkor is, amikor viharvert hónapjait élte). A próbává tett élet közvetítéséhez szuggesztív egyéni eszközökkel, élőszóban és írásban is hiteles beszédmóddal bírt. Amennyiben a próba mint létforma „átjön” a kezdés hibáit kiküszöbölő későbbi kötetekből, a Ruszt-sorozat egészéből, a vállalkozás eléri célját: méltó módon járul hozzá a Ruszt Józsefre való aktív – továbbgondoló és kritikai – emlékezéshez.