A Memoart válogatása azonban most éppen ennek ellenkezőjét kívánja bemutatni. A galéria vezetője, Mészáros Zsófi ugyanis olyan műtárgyakat állított ki, amelyek „az adott művész életművébe lineárisan nem illeszthetőek bele, nem jellemzőek a művészre, de valamilyen szenvedély miatt meg kellett születniük”. Aki azonban ismeri a galéria művészeit, az jó eséllyel megtippelheti egy-egy mű alkotójának nevét (ezt és a műalkotások címét ugyanis nem kötik az orrunkra). A különlegesség önmagában azonban nem tesz koherenssé vagy élvezhetővé egy kiállítást – kell lennie valamilyen láthatatlan fonalnak, amely összeköti a műveket. Ebben az esetben három is van. 

Elekes Károly munkája

Elekes Károly legújabb munkái az év elején a galériában is bemutatott, giccses vagy naiv festményeket „felújító” Tunning sorozat továbbgondolásai. A négy különböző, de önmagában egynemű színekkel megfestett kép azonos kompozíciós sémát ismétel, s olyan hatást kelt, mintha a néző egy barlangból tekintene rá a külvilágra. Egyetlen kép kivételével – amelyen egy vörös fényben derengő nagyvárosi utcarészlet és a barlang bejáratához helyezett kereszt látható – a kinti épület/természeti jelenség/alak sajátos, átlós árnyékot vet a barlang kövezetére: a kicsiny barokk templom síkvetülete felhőkarcolókra emlékeztet, a fenyőfa árnyéka geometrikus mintázattá stilizálódik, a föld felett lebegő, pásztorbotos és glóriás szent pedig a 18-as számmá lényegül át. A közhelyes képtípuson alapuló, de megbolondított tájképeken számos komoly (vö. Platón barlanghasonlata) és humoros értelmezési sík rakódik egymásra, mint ahogy több térrészlet – például egy üvegkirakat mögött álló próbababa, sötétbe burkolózó házfalak, a felhős éjszakai ég és a külső/belső fények – vetülete, árnyéka és tükröződése jelenik meg egyszerre Szilágyi Lenke fotóin is.   

Csáky Marianne két lightbox technikával installált negatív fényképén is egy-egy táj részlete látható, és az (immár pozitív) képek szolgálnak rajzai kiindulópontjaként is. Csáky régi családi fotókat, egyfajta megdermedt időt emel be műveibe: az ezeket kiegészítő, újrapozicionáló finom rajzhálózat pedig lehetőség az emlékezésre, a múlt rekonstruálásra és elevenné tételére. Hámos Gusztáv 2010-ben készített – és Berlinben nagy sikerrel vetített, Magyarországon először látható – fotóesszé filmje Kertész Imre Kudarc (1977) című regényén alapuló audiovizuális interpretáció. A kettéosztott képernyőn futó, egymástól hol nézőpontban eltérő, hol szekvenciálisan elcsúszó képek sora – Auschwitzban fényképezkedő turistacsoportok, verekedő fiúk – és a láthatatlan narrátorok szövegei nemcsak az identitás kérdéseiről, a trauma feldolgozhatatlanságáról „szólnak”, hanem az emlékezet töredékességéről, a borzalom leírásának illetve képi megjelenítésének a lehetetlenségéről is. 

Roskó Gábor műve (A képek forrása: MemoArt Galéria)

Egyik családtagjának állít emléket Roskó Gábor oltára. A kereszt alakú faszerkezet középpontjában egy pár, talpaival egymás felé fordított, kicsiny piedesztálra állított túrabakancs, az építmény tetején pedig a franciaországi temetőkben a sírokat virág helyett díszítő tárgyak egyike, egy kerámiából készült virágtál található. Az ottani sírokon elhelyezett kő- és kerámiavirágok, táblácskák – „a legjobb anya”, „mély fájdalommal” – mellett sokszor szerepel valamilyen, a halott kedvenc időtöltésére emlékeztető, de természetesen tucattermékként bárhol megvásárolható ábrázolás (vadász, motoros, pétanque-játékos) is –: Roskó a kereszt és az oltár szerepét és formanyelvét illetve a megemlékezés kiüresített rítusát teszi megejtően személyessé és meghatóvá. Mint Vető János munkáján is látható, bizonyos esetekben még a halál legyőzhető: mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a táncoló csontváz-pár, akiket nemcsak egy stilizált szív, hanem egy felirat is (I love you 4 ever) örökre összeköt. 

A nyolcvanas évek elején Vetővel együtt dolgozó Méhes Lóránt Zuzu rikítóan színes (ámde árnyalatokban gazdagon megfestett) képén a színes bolygókkal pettyezett háttér előtt különös űrlények, furcsa teremtmények (trombitáló nyúl, sípoló teáskanna?) vonaglanak egyfajta extázisban. A neon-zöld, pink és lila színű, antropomorf és mozgó formákból, háztartási eszközökre, hangszerekre vagy villámokra emlékeztető alakzatokból összeálló világ nem csupán egy szubkultúrára (Trabant zenekar) emlékeztet, hanem meglepően erőteljes még ma is. 

Regős István munkái adják a földönkívüli-szál legjavát. Egy kör alakú festményén a Földgömb űrből fényképezett mása jelenik meg, feltoluló áhítatunkat azonban megtöri a képből kilógó zsinór okozta képzettársítás (felfújt lufi). A Regős képeire jellemző pszeudo-naivitás és finom humor felismerhető a terem egyik sarkában felállított, az üres teret (a semmit) eltakaró, bájos kis űrhajókkal és „fekete lyukakkal” díszített paravánján, de azon a művész által készített, szörfdeszkára emlékeztető tárgyon is, amelynek oldalából három, uszonyt és halfarkat imitáló búzaszál „nő ki”. Nem vitás, ez a sötétben világító, felirata miatt könnyen azonosítható UFO kétségkívül a Különleges legkülönlegesebb műve.