A mór pavane-ja

És ez itt korántsem fanyalgás, csupán tényközlés: a most látott koreográfiák közül a legkorábbi 1942-es, s a legújabb is elmúlt már 21 éves.

Aki keveset is foglalkozott tánctörténettel, pontosan tudja, hogy a modern tánc bölcsőjét ringató nagyasszonyok, Loie Fuller, Isadora Duncan, Ruth St. Denis, Martha Graham, Doris Humphrey és mások mellett feltétlenül meg kell említeni egy mexikói születésű táncos, José Limón (1908-1972) nevét. Az előbb a festészettel kacérkodó Limón húszévesen került New Yorkba, ahol Doris Humphrey és Charles Weidman lettek a mesterei. Nincs negyven éves, amikor 1946-ban megalapítja saját társulatát, a máig létező José Limón Dance Company-t. A legendás hírű társulat az amerikai tánc történetének meghatározó csoportosulása, melynek sokrétű pedagógiai tevékenysége egyenértékű művészi teljesítményével. S alighanem abban is egyedülálló a csapat, hogy mestere 1972-ben bekövetkezett halála után több mint három és fél évtizeddel még mindig gőzerővel működik.

A modern tánc legfontosabb alapvetése, az egyén szabad önkifejezése mellett Limón sajátos, mexikói szemlélettel tette egyedivé koreográfusi pályafutását. Több ez a mexikói tematika koreográfiákba való rendszeres beemelésénél, hiszen életművét áthatja a Társadalom, a Közösség, a Hit, a Szeretet és más nagybetűs fogalmak iránti élénk érdeklődés. Csupa, manapság gyanúsan csengő, túlterhelt kifejezés. Ha bármelyiküket egy táncelőadás műsorfüzetében olvassuk, kétkedve ráncoljuk a homlokunkat, és azon töprengünk, hol lehet a beugratás.

Zsoltár

Pedig a Tavaszi Fesztiválon tíz év után újra vendégeskedő Limón Táncegyüttes most látott előadásaiban kár keresgélni a szubverzív olvasatot, a posztmodern mismásolást, itt bizony vállaltan egyszerű, áttetsző tartalmakkal dolgoznak az elejétől a végéig. A két esten összesen nyolc koreográfiát láttunk, közülük kettő – Jiry Kylián, illetve Susanne Linke munkái – kivételével mindet a társulat névadója készítette. A táncokat látva a keletkezési dátumok inkább elrettentenek, mint elismerést váltanak ki: a Limón keze alól kikerült darabok közül az első, a Chaconne 1942-es; a legkésőbbi, az Isadora táncai pedig a halála előtti évre, 1971-re datálódik. Az 1949-es, a Műpában szintén bemutatott A mór pavane-ját Limón legismertebb koreográfiájaként tartják számon a szakkönyvek. A kérdés, hogy kiknek szól ez a két különös táncest, itt válaszolható meg: a tánc históriája iránt érdeklődők és elkötelezettek alighanem örömüket lelték az eredeti darabok feltehetően minél tökéletesebb rekonstrukcióra törekvő remake-jeiben, egészen biztosan csalódtak viszont azok, akik úgymond gyanútlanul sétáltak be a Fesztivál Színházba.

Esti dalok

Vegyük például a leghíresebb A mór pavane-ját, ami üres dagályosságával, patetikus hajlongásaival ma inkább nevetésre ingerel ahelyett, hogy elragadtatottságot váltana ki. Az Othello nyomán készült, közhelyes jelképekkel dolgozó, rövidke, bár hosszadalmasnak ható opuszban Desdemona keszkenője a főszereplő a mór és neje, valamint a szerecsen barátja és annak felesége által alkotott anakronisztikus négyesfogatban. Eredetieskedő ötletnél nem több, hogy a mórt fehér, míg a barátnak hitt árulót fekete férfi táncolja. Az alapvető emberi értékekhez való viszony áll az 1967-es Zsoltár és az 1954-es Az áruló középpontjában is. Az utóbbiban a McCarthy-korszak antikommunista lendületéről fogalmazott meg határozott kritikát Limón, ma azonban ez finoman szólva is kevéssé érdekes. A bágyadtnak ható Jézus-alakot körülugráló, színes göncökbe bújt tanítványok, a gonosz legkézenfekvőbb jelzéseivel felszerelt Júdás-figura nem akart időutazásra invitálnak bennünket.

Mind közül talán mégis az Isadora táncai című esztrádműsor a leginkább zavarbaejtő produkció. Az Isadora Duncan eseménydús életútjára és korszakos műveire egyformán kacsingató öt női szóló ritka unalmas látványosság. Csak helyeselni tudunk, amikor a következőket olvassuk a műsorfüzetben idézett, 1972-es, ma már mentegetőzőnek tűnő kritikában: „az embernek nagyon benne kell lennie az ún. Isadora-ügyben, hogy igazán értékelni tudja Limón munkáját.”

Zsoltár

Szerencsére kiderült, hogy van élet a tananyagon túl is: a limóni utat tiszteletben tartó, de bátran új ösvényeket vágó Kylián- (1987) és Linke-koreográfiák (1976) jóval élettelibbek voltak a mester műveinél. Pedig Kylián az Esti dalokban a lehető legnagyobb közhelyről, férfi és nő kapcsolatáról mesél, és mégis: duók, triók vibrálnak, hullámoznak az üres térben, körtáncok teremtődnek a semmiből, és hullanak vissza oda; pontos, letisztult látvány és mondanivaló. A német Susanne Linke Átváltozás című szólója pedig attól működik, hogy bár az apró rezdülésektől a látványosabb mozgássorokon át a csendes zárlatig kiszámítható utat jár be a táncosnő, mozdulataiban mégis ott munkál valami megfejthetetlenség. A titok érzete, ami a büszke Limón-utódok által Budapestre citált poros múzeumi tárlókból rég elillant.

Kapcsolódó cikkünk:
Budapesti Tavaszi Fesztivál 2008 (A támogatás adatait ld. ott)